Sok kis apró történetből, megszámlálhatatlan pillanatképből, megannyi írásos és képi emlékből áll össze egyetlen egésszé falunk történelme. "Ez is nálunk történt..." címmel igyekszem felidézni ezek közül néhányat. Ezúttal egy panaszos levél nyomán született történetet osztok meg abból az időszakból, amikor még le- és felszálló MIG repülőgépek zaja törte meg a repülőtér csendjét. Ezúttal 1991-be hívom olvasóimat.
Kenyeri porfúvók
Dobbal verébre - vadászgéppel kislibákra?
Az öreg libák már oda se fütyülnek, megszokták a repülőket. De ezek a szerencsétlen kislibák százszámra taposták agyon egymást, amikor a kéményem fölött átrepült a vadászgép, úgy megijedtek!
Jó két hete hangzott el az iménti panasz, egy megyeszéli gazda szájából. A Magyar Honvédség Repülőfőnöksége természetesen azonnal kivizsgálta az ügyet: ellenőrizték a megvádolt MIG fedélzeti ellenőrző filmjét és megállapították, hogy a gép legkisebb magassága 800 méter volt. Tehát vagy a kéményt építették túlságosan magasra, vagy a fene tudja, hogy mi is történt. Egyszer talán majd kiderül.
Mert miért is kételkednénk a gazda szavaiban? Libái is vannak, meg hát vadászrepülők is mászkálnak arrafelé. Nemcsak mászkálnak, hanem évente egyszer le is szállnak a kenyeri mezőn. Kenyeri az egyetlen, mely „megúszta” a Nagy Karcsúsítást, ami a honvédségen belül évek óta történik. Eddig minden vadászrepülő osztálynak volt saját, különbejáratú füves repülőtere, két éve azonban csak egyet tartanak fenn: Kenyerit.
Veszélyeztetett térség ez a vidék. Vönöck, Beled, Celldömölk légtere az idén július 9-től 12-ig volt hangos a hajtóművek zajától. Nem beszélve arról, hogy tavaly január végén éppen Beled térségében járt szerencsétlenül Bakó Ferenc ezredes és Reinhardt Róbert százados, amikor egy MIG 23-as UB-vel (két üléses kiképző repülőgép) földre zuhantak.
Zajos is, büdös is. Az évi egyszeri kiképzőrepülésekhez szükséges kerozint tartálykocsikban hozzák a celli vasútállomásra, ahol átfejtik az üzemanyagot tartálykocsikba. Innen is érkezett minap egy panasz: veszélyes anyagot öntögetnek szét, ráadásul hatalmas csörömpölés kíséretében a katonák! Igaz, hogy nem „öntögetik szét”, (kapnának is érte!), viszont tényleg csörömpölnek.
Szóval a lakosság és a repülősök közötti kapcsolat „nem igazán felhőtlen". Legalábbis nem mindenütt. A szomszédban, Veszprém megyében például már nemcsak olyanok élnek, akik kizárólag utálni képesek a hangosan süvítő, soktonnás vasdarabokat, hanem növekvő szimpátiával figyelik mind a vadászrepülők, mind pedig a harci helikopter pilóták munkáját. Kezdik megismerni tevékenységük lényegét, és lassan elhiszik azt is a polgárok, hogy a repülési korlátozások hétről hétre azért szigorodnak, mert a fehér sisakosok mindent elkövetnek a békés együttélés érdekében. Annak árán is, hogy a repülés „szabadságfogalma” eddig sem volt túlzottan széles, mára viszont már tökéletesen eltűnt.
Munka ez a javából, iszonyatosan kemény és rendkívül rosszul fizetett munka. Kenyeri sem „show”, még akkor sem, ha délutánonként mindig megtelik civil kocsikkal és nézőkkel a repülőtér környéke. Jönnek az emberek, százszámra, hogy legalább messziről gyönyörködjenek. Nekik ez rendkívül látványos esemény. Feltűnik jobbról egy hangtalan pont, jön, jön, egyre alacsonyabbra ereszkedik. Már látszik, hogy ez egy repülőgép, nem csupán eltévedt bogár. Hangja is kél, egyre erősebb. Eszméletlen porcsíkot húzva maga után földet ér, fut egv-két kilométert, majd doromboló macskává szelídülve megáll.
A következő pillanatban pedig egy másikból lángcsóva, meg rémisztő üvöltés tör elő, nekiszalad a porfelhőnek, majd fölé emelkedik egy picit. Hasába csapja a kerekeit, a magasba száll és elvész a bámészkodó tekintetek elől. Délután négytől egészen este fél tizenegyig, három napon keresztül. Mindez még jó két kilométeres távolságból is izgalmas látvány.
A vadászgépeink közül egyedül a MIG 21-esnek olyan a sárkány- és futóműfelépítése, hogy képes biztonsággal leszállni a keményre hengerelt mezőre is. Mert bizony a repülőtéri betont bármikor használhatatlanná lehet tenni, fű pedig azért csak-csak akad. Tehát kell, hogy a 23-24 éves kezdő repülő hadnagyok megtanulják elviselni ezeket a rendkívüli körülményeket. Az is kell, hogy az idősebb, tapasztaltabb hajózok zsigereiből ne kopjon ki az egyszer már megszerzett füves biztonság. Évente csak egyetlen egyszer kapnak alkalmat a tanulásra-gyakorlásra. Ha nem tennék, s amikor - ne adj Isten! - mégis szükség lenne rá, meghalnának. Ez ennyire egyszerű.
Beülni viszont a rekkenő hőségben felizzott pilótakabinba, iszonyatosan rázkódni mindaddig, amíg a MIG el nem éri a 240-260 km/órás felszállási sebességet, majd az amúgy is embert (pontosabban pilótát) próbáló repülési feladatot követően visszatalálni a pontnak is alig látható mezőre és ide leszállni! Hát mindez - Kenyeri. S mindezt nekik „egyszerűvé” kell tenni.
Az 1991-es kiképzési évben Kecskemét, Taszár és Pápa hajózói teljesítették a "Játékszín" fedőnevű repülőtérre, a kiképzési terv szerint kiírt feladataikat. Voltak körülbelül ötvenen, felszálltak mindösszesen körülbelül százötvenszer. Épek, egészségesek.
Csak hát a kislibák...!
Üveges Sándor írása megjelent a Vas Népe napilap 1991. július 15-i számában
Pörneczi Tamás, 2023. augusztus
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.