Sok kis apró történetből, megszámlálhatatlan pillanatképből, megannyi írásos és képi emlékből áll össze egyetlen egésszé falunk történelme. "Ez is nálunk történt..." címmel igyekszem a következő hónapokban felidézni ezek közül néhányat.
Kenyeri. Kenyér-falvának is nevezhetném.
Állok a szikrázó téli napsütésben és nézem a dombot, a faluszéli dombot és látom lelki szemeimmel az oldalára kirakott temérdek cipót. Még az illatát is érzem annak a kenyérnek... Több mint hétszáz év messzeségéből...
Tűz és kenyér, élet és halál viaskodott akkor itt egymással. Mint annak előtte a megáradt folyó, úgy sodorta, pusztította el a hatalmas tatársereg ennek a kis falunak még a maradványát is.
Falu... Milyen is lehetett? Apró kalyibák, sárból, nádból tapasztott viskók. Mégis egyetlen vagyona, otthona az addig itt élőknek. Néhány óra alatt lett hamuvá minden ezen a dombon. De a tatár embert ölni jött. Mészárolni, aki útjába akadt mindenkit, gyermeket, asszonyt, férfinépet. Azokat, akik ott rejtőztek előlük a folyóparti nádasokban. Oda a mocsárba nem merészkedtek utánuk. Vártak hát, majdcsak előhozza őket az éhség.
„Terítékkel” várták őket. Kenyereket sütöttek garmadával, azzal rakták teli a „Hamudomb” oldalát. A csábító illat elért a nádasokig, gyötörte, kínozta a rejtőzködőket, mégsem mozdult senki. Tudták, hogy a kenyér ezegyszer a halált jelentené számukra. Kivártak, és életben maradtak. Ők voltak az ősök, fészekrakói az új településnek, mely ettől kezdve a hamudombi kenyérről kapta nevét.
A mai Kenyeri két községből nőtt össze, hiszen a hosszú időn át önálló kis szomszéd falu, Kecskéd, is immár hozzátartozik. Büszkén nevezik magukat így együttesen a Cser-vidék központjának.
Valaha, nem is oly régen még - jól emlékeznek rá az idősek - a szegénység tanyája volt ez a vidék. Sovány földje csak rozsot, kukoricát, bíborherét meg burgonyát adott. Ezekből is csak annyit, hogy az éhhaláltól mentse a Cziráky uraság cselédeit.
Azóta nagyot változott a világ. A ma itt élők már - hogy a stílusos hasonlatot használjam - egy marék hamut szórnak erre az emlékre is. Az idecsöppent idegen csak ámul-bámul, mennyi az új takaros ház, nemrég épült utcasorokba téved mindenütt.
Tehetőssé lett az itteni gazdaember, akinek ez évben 42 ezer forint körüli jövedelmet fizet a téesz. Ehhez jön majd minden portán a két-három szarvasmarha, koca, egyéb jószág, meg a háztájihoz tartozó gyümölcsös, szántóföld.
Helyben van minden legszükségesebb, amire régente csak a város adott módot. Az új iskolát említsem? A szép művelődési házat? Vagy a fodrászszalont? TV műszerész is hirdeti magát, látom az egyik házfalon...
Aki feladta a gazdálkodást, munkahelyet, szakmát talált magának a községi üzemekben. Mert ilyenek is vannak. Alkatrészeket gyárt, javít a cserháti termelőszövetkezetek önálló közös gépjavító vállalkozása. Nyolcvan-nyolcvanöten dolgoznak itt. Hetvenen meg a celldömölki Háziipari Szövetkezet papírfeldolgozó üzemében. Vagy százan Répcelakra ingáznak, meg még Sopronba is, a textil-gyárakba. De csak dolgozni járnak el. Az otthon ide köti őket Kenyeribe, ide jönnek haza.
Állok a szikrázó téli napsütésben és nézem a faluszéli Hamudombot. Ősök emlékét jöttem felidézni, s tapasztalni e szép nevű község mai lakóinak boldogulását.
Megjelent a Vas Népe napilap 1978. január 8-i számában. Fotók: Horváth László
Pörneczi Tamás, 2023. június 30.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.