Kenyeri - Pillanatok egy falu életéből

Minden történet véget ér egyszer, ahogyan Khayatt Wadih Nimatullah, az utolsó dénesfai és kenyeri jószágintéző története is. A fiatalember negyvenéves koráig átutazta az országot, Ázsiát és Európát is. Irakból Bábolnára, Pestre majd Pécsre kerül, aztán egyetemi évei alatt újra Pesten élt. Később Dénesfára és Kenyeribe költözött, ahonnan a Cziráky család képviselőjeként és magánemberként Ausztriában, Olaszországban, Jugoszláviában, Németországban és Franciaországban is járt. Mindezek mellett, egy esztergomi cserkészcsapat útjának előkészítésekor többször is hazautazott szülőföldjére Irakba. Ezzel a sok-sok ezer kilométerrel a háta mögött, 1948-ban még egy utolsó ázsiai kitérő következett, mielőtt életének legnagyobb útjára indult volna, és a Kenyeritől 14 000 kilométerre található venezuelai kisvárosba költözött volna. Mai bejegyzésemben életének utolsó időszakát igyekszem bemutatni olvasóimnak.

La Mesa De Esnujaque település egykori bejárata az 1960-as évek elején 

Wadih életének eseményeit korábbi négy bejegyzésemből már megismerhették (ezeket a címekre kattintva újraolvashatják). 

Az arab jószágintéző - első rész: Arábiától a Cziráky birtokig

Az arab jószágintéző - második rész: Gyerekcsőszből éneklő dervis

Az arab jószágintéző - harmadik rész: Levelek Kenyeribe

Az arab jószágintéző - negyedik rész: Az utolsó levelek és a menekülés évei

A II. Világháború után jött létre a Nemzetközi Menekültügyi Szervezet (röviden IRO), ami igyekezett segíteni mindazoknak, akik valamilyen okból hazájukat elhagyni kényszerültek. Ennek a szervezetnek az irataiban kutatva találtam rá a Khayatt Wadih címzéssel ellátott borítékra, benne pedig új információkat tartalmazó dokumentumokra. A dokumentumok angol nyelven születtek, bennük böngészve, több olyan adatot, érdekességet is találtam, amit szeretnék most kiemelni.

Elsőként egy születési dátumot. Wadih egész életében azt állította, több újságcikk írójának is, hogy nem tudja mikor született pontosan, még az évet sem tudta meghatározni. Ezzel ellentétben, az egyik általam megtalált dokumentumon, a születési hely és idő rovatot - a Wadih által benyújtott hivatalos igazolások alapján - pontosan kitöltötték. Ezek szerint Wadih, Irakban, Mosul városában született, 1901. május 27-én. Arra, hogy ezt miért titkolta élete során, már sohasem fogjuk megismerni a választ.

A Nemzetközi Menekültügyi Szervezet egyik formanyomtatványa, rajta Wadih és feleségének születési adataival.

A második meghökkentő adat Wadih házasságkötésével kapcsolatos. A férfi, aki mellett 45 éves koráig egyetlen hölgy sem bukkant fel, még csak egy apró megjegyzés erejéig sem, egyszer csak megházasodott. Felesége Badalic Lilla, Eszéken született, és kilenc évvel volt fiatalabb Wadih-nál. Esküvőjüket Szombathelyen tartották, 1947. november 27-én. Annyit sikerült még megtudni Lilláról, hogy 1929-1931 között Párizsban kezdett filozófiát tanulni az egyetemen, de végül nem fejezte be, diplomát sem kapott. Ennek ellenére öt nyelven beszélt és írt perfektül.

A dokumentumok szerint, a semmiből felbukkant feleségével együtt 1948 májusában, Svájcon és Olaszországon keresztül Bejrútba, Libanon fővárosába utaztak. Miért éppen Libanonba? - merülhet fel a kérdés bizonyára olvasóimban. Arra jutottam, hogy természetesen nem lehetett véletlen sem a helyszín, sem Wadih feleség-választása. Az egész életében precíz Wadih, tudatos lépések sorozatát tette meg annak érdekében, hogy Venezuelába költözhessen. Bizonyára kimaradt néhány esemény, esetleg nem is éppen így történt minden, de az apró mozaikdarabokból mégis csak sikerült rekonstruálnom Wadih életének ezt a szakaszát is. Következzenek az 1947-1949 évek történései. 

Wadih 1942-1947 között a szombathelyi "Kovács nagyszálló" (a ma is álló, néhány éve végleg bezárt Savaria szálloda eredetileg ezt a nevet viselte) részvénytársaság igazgatóságának tagja volt. Levelezésének jelentős részét ezekben az években Szombathelyről bonyolította le, így bizonyára sok időt töltött ebben a városban. Talán a szállodában ismerte meg az eszéki születésű Badalic Lillát is. Talán egy vacsora közben beszélgettek családjaikról, amikor Lilla megemlítette, hogy van egy unokatestvére, aki ugyan Bejrútban született 1898-ban, de már harminc éve Amerikában él, a szintén Libanonban született feleségével. Szinte biztos vagyok abban, hogy Wadih és Lilla hónapokon keresztül tervezgették, hogy elmennek ebből az országból a tengeren túlra. Nem hinném, hogy 1947 november végi házasságkötésük egy szerelmi kapcsolat hivatalos megpecsételése lett volna. Inkább volt ez két olyan ember érdekszövetsége, akik férjként és feleségként jobb eséllyel indulhattak neki az újvilágnak: Wadih pénze segített a "gördülékeny ügyintézésben", Lilla amerikai unokatestvéri kapcsolata pedig megkönnyítette a befogadásukat a tengeren túlra.

Lilla szerbül, magyarul, németül, franciául és angolul írt és beszélt, Wadih csak a magyar és angol nyelvet vallotta be, pedig biztosan beszélt németül és latinul is. A lap alján Lilla amerikai unokatestvérének pontos címét is feljegyezték a nyomtatványra.  

Esküvőjük után 1948 májusában érkeztek meg Libanon fővárosába, Bejrútba, éppen akkor, amikor megkezdődött az első arab-izraeli háború. Itt bizonyára Lilla rokonai biztosítottak számukra szállást. Amikor Libanonba érkeztek, akkor útleveleiket elvették tőlük és bevándorlóként kezelték őket, de ők számítottak is erre. Bíztak abban, hogy a zavaros viszonyok között talán egyszerűbb lesz megszerezni a továbbutazásukhoz szükséges dokumentumokat. Wadih továbbra is levelezett, ezúttal saját ügyükben. Felvette a kapcsolatot Lilla unokatestvérével, aki a kaliforniai Backersfield városában lakott családjával. 1948 végén megérkezett tőlük a hivatalos levél, ami szerint Habeeb George Handy és felesége Mary Bernard Handy befogadják az ifjú párt, szállást és ellátást biztosítanak számukra az otthonukban, mivel Amerikába szándékoznak letelepedni. Mivel Wadih és Lilla útleveleit lefoglalták, ezért személyazonosságukat - az egyéb dokumentumaik mellet - írásban is igazoltatniuk kellett valakivel. Lilla személyi adatait, egy Zebouni Freres nevű, Bejrútban élő úr igazolta, míg Wadih számára az ifjú gróf Cziráky Béla küldött írásos igazolást, aki ebben az időszakban még Rómában várt arra, hogy Kanadába költözhessen. A dokumentumok 1948 végére megérkeztek Wadih-hoz, így következhetett az új útlevelek megszerzése.

Ezen a nyomtatványon, a Wadih aláírás felett a következő megjegyzéseket szerepeltették a házaspárról: 1. Wadih végzettsége diplomás mezőgazdász; 2. Itt rögzítették, hogy a Menekültügyi Szervezet kihallgatta őket és védelmet kaptak; 3. Jogi védelmet kaptak az USA-ba áttelepüléshez; 4. Az utazást a szervezet fizeti számukra; 5. Itt rögzítették, hogy Venezuelába szól a vízumuk, de onnan az USA-ba utaznak tovább; 6. A személyes adataikat igazoló személyeket itt tüntették fel, köztük gróf Cziráky Béla is olvasható.

1949 januárjában Wadih és Lilla felkeresték a Nemzetközi Menekültügyi Szervezet irodáját Bejrútban. Itt többször kihallgatták őket együtt és külön-külön is. Írásban rögzítették eddigi életüket a bemutatott dokumentumaik és elbeszéléseik alapján. 1949. január 24-én született meg az a határozat, amiben hivatalos menekült státuszt kaptak mindketten. Ez azt jelentette a gyakorlatban, hogy a szervezet védelme alá helyezték őket, és biztosították számukra az Amerikában élő rokonaikhoz a kiutazás megszervezését, a felmerülő jogi és áttelepítéssel kapcsolatos költségek fedezését. Teljes siker - gondolhatnánk: az ifjú házasok nemsokára Kaliforniába indulhattak, hogy ott boldogan éljenek majd együtt rokonaikkal. Ez az idilli kép számomra nem igazán illett a történetbe, ahogy nem is vált az valóra.

Ezen a formanyomtatványon útleveleik száma és kiadásuk időpontja mellett, Szombathelyen történt esküvőjük dátuma, 1947. november 27 is szerepel. Az utolsó pontban Olaszországi várakozásuk pontos címét és telefonszámát is feltüntették.

Meggyőződésem, hogy Wadih már a háború után elhatározta, hogy Venezuelába menekíti át évtizedek alatt gyűjtött vagyonát, hogy ott fektesse be azt. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy 1949. május 24-én, a Bejrútban található Venezuelai Konzulátus olyan vízumot bocsájtott ki számukra (157 és 158 sorszámmal), amivel állandó tartózkodási engedélyt kaptak Venezuela területére. "De miért Venezuelába akarnak menni, ha Kaliforniában élnek a rokonaik?" - kérdezte tőlük, még az utazásuk előtt a menekültügy egyik munkatársa. Wadih erre azt válaszolta, hogy kapcsolatai révén, Venezuelába tudtak a legkönnyebben vízumot szerezni, de onnan majd a szárazföldön át fognak továbbutazni amerikai rokonaikhoz. Olvasóim elhiszik ezt? A menekültügy mindenesetre elhitte, így 1949. június 26-án, 78661 és 78662 számon, a Nemzetközi Vöröskereszt által, Bejrútban kiállított új útleveleikkel, Wadih és Lilla visszaérkeztek Olaszországba, ahol hajójuk indulására vártak. Itteni lakóhelyüket 1949. július 20-án jelentették be hivatalosan az olasz rendőrségnek. Közel két hónapig laktak Milánó Pisanelli városrészében, az Aselli utca 20 szám alatt. Hajó és vonatjegyüket a menekültügyi hatóság 1949. szeptember 3-án küldte meg számukra. Írhatnám akár azt is, hogy második házassági évfordulójukra egy ingyenes hajóutat kaptak ajándékba. Igaz ugyan, hogy az utazás csak egyirányú volt: Wadih és Lilla örökre elhagyták az európai kontinenst. 

A Nemzetközi Menekültügyi Szervezet utolsó hivatalos irata, a Wadih és felesége számára megküldött hajójegyekkel kapcsolatban, 1949. szeptember 3. 

Az 1950-es évek eleje ismét jótékony homályba burkolózik, ami az ifjú pár sorsát illeti. Természetesen nem hagytam fel a kutatással, nem riasztott el a 14 000 kilométernyi távolság, és az sem, hogy nem beszélem a Venezuelában honos spanyol nyelvet. Újra végigolvastam korábbi bejegyzéseimet, átnéztem összegyűjtött forrásaimat, de nem tudtam hogyan bukkanhatnék rá újra Wadih-ra. Néhány napig nem foglalkoztam a témával, amikor egyik hajnalban eszembe jutott a korábbi bejegyzéseimben is szereplő, dénesfai Könczöl Erzsébet neve, akiről úgy tudták a falubeliek, hogy ő Wadih-hal együtt szökött Venezuelába. Ahogy mai bejegyzésemből kiderült ez nem így történt, de kétség sem fért ahhoz, hogy Erzsébet Venezuelában élt egy ideig és ott biztosan találkozott Wadih-hal. 

Ez új lendületet adott kutatásomnak. Ismét végigböngésztem az háború után Venezuelába induló hajók utaslistáit, ezúttal Könczöl Erzsébetet keresve. A siker nem maradt el, sőt egy csapásra meghatározta további keresésem pontos helyszínét. A megtalált dokumentum egy magyar neveket tartalmazó névsor, ami az Európai Kormányközi Bizottság kivándorlókat segítő egyik missziójának utasait tartalmazza, azok legfontosabb adataival együtt. Könczöl Erzsébet kilencedikként szerepel a nevek között, családi állapotaként "S" jelölést találunk, ami a single=egyedülálló szót jelenti. Erzsébet 1929. november 22-én született Dénesfán, foglalkozásaként szobalány volt feltüntetve. Mivel az 1956-os forradalom alatt fokozatosan megszűnt a határellenőrzés az ország nyugati határán, néhány hét alatt mintegy 200 000 ember menekült el az országból, köztük Erzsébet is, aki 1956. november 13-án szökött át Ausztriába.

Az "SS Venezuela" óceánjáró fedélzeten indult útnak Venezuelába Erzsébet 1957-ben.

A magyarokat - nagy számukra tekintettel - Ausztriában egyéni elbírálás nélkül menekülteknek tekintették, ellátásukra jelentős összeget biztosítottak és 1957 folyamán szinte mindannyiukat elszállították az elsődleges befogadó államokból (főként Ausztriából). Erzsébet 11 hónap után, 1957. október 14-én, a Genovából induló "SS Venezuela" óceánjáró fedélzeten indult útnak Venezuelába. A számomra leghasznosabb információt, az általam megtalált utaslista 14. rovata szolgáltatta, ahol az utazás finanszírozóját tüntették fel. Erzsébet neve mögött ez állt: "Dr. Wadih Khayatt, Hotel Miraflores, La Mesa de Enujaque, Edo. Trujillo, Venezuela (friend)". Wadih fizette tehát Erzsébet hajóútját, akit barátként tüntettek fel az utaslistán, sőt a pontos címét is megadták azon.

Az Európai Kormányközi Bizottság kivándorlókat segítő egyik missziójának utasait tartalmazó listája. Kilencedikként szerepel rajta Könczöl Erzsébet, akinek neve mögött ott olvasható hajóútjának finanszírozója Wadih, 1957.

Ismét nagyot léptem előre a kutatásban: kiderült, hogy a Magyarországnál tízszer nagyobb Venezuelában hol kell keresnem Wadih nyomait. Egy hirtelen ötlettől vezérelve nekiláttam a közösségi oldalakon böngészni, hogy vajon van-e önálló oldala "La Mesa de Enujaque" településnek. Természetesen van ilyen oldal, rengeteg fotóval, emlékkel a település történetéből. Az oldal ismerősei között kíváncsiságból rákerestem a Khayatt családnévre. Legnagyobb meglepetésemre többet is találtam. Már csak a spanyol-magyar kommunikáció legyőzése maradt hátra, amiben a Google segített. "Kedves Címzett! Tamás vagyok, egy magyar blogger. 1930 és 1945 között a mi falunkban dolgozott egy Khayatt Wadih nevű férfi. Csatolok egy fotót róla. Olvastam, hogy az önök városában, Venezuelában élt. Szeretném megkérdezni, hogy ismerték-e őt, vagy tudnak-e valamit róla? Nem akartam zavarni, de nagyon érdekelne a venezuelai élete. Nagyon szépen köszönöm a segítségét!" - ezt az egyszerű kis üzenetet küldtem el magyar és angol nyelven több venezuelai felhasználónak is.

Az egykori Bolivár utca fotója La Mesa de Enujaque településen. A közelebbi autó Wadih szállodája előtt parkol, 1960 körül

Egy nap sem kellett és már érkezett is válasz a település Facebook oldalának kezelőjétől - aki csak spanyolul beszél, de a Google segítségével - magyarra fordított választ küldött nekem: "Nem tudom elolvasni amit írt, de itt nálunk élnek Wadih rokonai"- mindössze így szólt a válasz. Leírhatatlan az öröm, amit az ember akkor érez, amikor több hónapnyi kutatás után megtalálja amit keresett. Fantasztikus volt érzékelni a segítőkészséget, amit egy ismeretlentől kaptam és amit ezúton is megköszönök neki (sajnos a nevét sem tudom). Ami azonban ennél is fontosabb, további üzenetváltásainkból azt is megtudtam, hogy Wadih házas volt, amikor Venezuelába érkezett, ahogy azt kutatásaim is igazolták. Aztán hamarosan elvált, amire a mai bejegyzésemben leírtak alapján számítottam is.

Dr. Khayatt Wadih (bal oldalon elöl, felirattal jelölve) egy Caracasban tartott ünnepségen az 1960-as években

Venezuelában aztán újra megházasodott. Második felesége Susana volt, aki Wadih-nak dolgozott, így ismerkedtek meg. Házasságukból két gyermeke született. Leánya a Maria Susana Khayatt nevet kapta, fia a Miguel Khayatt nevet. Miguel tíz évvel ezelőtt sajnos meghalt, de leánya Maria Susana ma is La Mesa de Enujaque településen él. A település közösségi oldalának kezelőjétől fotókat, újságkivágásokat kaptam Khayatt Wadih venezuelai életével kapcsolatban és egy ígéretet, hogy felveszi a kapcsolatot Wadih leányával, aki biztosan több információt is tud majd adni nekem. Örültem ennek a hírnek és belevágtam a kapott anyagok alapos átvizsgálásának, amiből kirajzolódott számomra Wadih venezuelai élete.

Egy csodálatos fennsíkon fekszik, óriási hegycsúcsok között a kisváros La Mesa de Enujaque. A fotó az 1950-es években készült.

Megérkezése után első feleségétől, Lillától elvált, aki bizonyára tovább utazott Kaliforniába élő rokonaihoz. Wadih az Andok hegységbe, Trujillo államba utazott, ahol egy 1740 méter magasságban fekvő fennsíkon, csodálatos természeti környezetben, óriási hegyvonulatokkal körülvett apró kisváros volt az úticélja: La Mesa de Enujaque. A település elsősorban mezőgazdasági munkások lakhelye volt, de néhány kisebb panzió is működött már itt. Wadih ismét mert nagyot álmodni: a városka központjának közelében szállodaépítésbe kezdett. Wadih előéletét ismerve, biztosan mindent előre leegyeztetett, számos levelet írhatott ezügyben is, így aztán alig pár év alatt megépült a "Hotel Miraflores", amit Wadih és második felesége Susana együtt igazgattak. Olyannyira sikeres volt a szállodájuk, hogy arról az 1956. augusztusában, a Venezuelában élő német emigránsok lapjában, a "Caracas Anzieger" oldalain is olvashattunk, és fotót is közöltek az új szállodáról. A cikk részleteit magyarra fordítva én is megosztom olvasóimmal.

Az eredeti újságcikkben szereplő szállodát Wadih építette és üzemeltette feleségével együtt, 1956. 

"Paradicsomi pihenés a gyógyulást keresők számára...

Közismert tény, hogy Venezuelában örök hóval borított hegyek vannak...Azonban az Andokban rejtett kincseket is találunk, amelyek mások, mint a nagy hegyek, amelyek állandó isteni éghajlattal rendelkeznek, de a világ többi része számára ismeretlenek.

Nem akarunk dicsekedni azzal, hogy felfedeztük ezt a paradicsomi sarkkört, mert La Mesa felfedezése a történelmi időkbe nyúlik vissza, amint azt lakói is büszkén hangoztatják. Azt mondják nekünk, hogy Simón Bolívar (megjegyzés: Venezuela egykori elnöke az 1800-as évek elején) letért a főútról, hogy élvezze ennek a csendes helynek a szépségét és kellemes éghajlatát, bár akkoriban csak akkor érhette el a La  Mesát, ha volt egy öszvére a szállításhoz. Természetesen ma már vannak jó utak Caracasból és Maracaibo-ból is. Egy német orvos, Dr. Link, aki a Shell társaságnál dolgozott ügyvédként, fedezte fel a turisták számára is La Mesát. Neki sikerült felhívnia a kormány figyelmét is erre a régióra. Elismerésül Dr. Link, 1955-ben elnyerte a "Jó Szomszéd" díjat.

La Mesa városa a Motatán-völgyben, Trujillo államban található, 1750 méter tengerszint feletti magasságban. Jellemzője a nem túl meleg és száraz éghajlat, amely egész évben állandó. Az éves nappali hőmérséklet 17 és 22 Celsius fok között van, ami éjszaka sem süllyed 12 fok alá. A gyógyulni vágyó idős emberek, valamint a nyugalmat keresők számára ez áldás. Néhány turisztikai terület, például Kalifornia vagy a Riviéra is hasonló éghajlattal rendelkezik, de csak az év bizonyos időszakában. A világon azonban nagyon kevés olyan hely van, ahol ezek az ideális feltételek fennállnak egész évben. A modern utaknak és a repülővel való utazásnak köszönhetően, ez az Úr által áldott oázis most mindenki számára elérhető. Már az Andokon át, a természeti szépségekkel teli utazás is megéri. Maga a fennsík örök tavaszt kínál az utazóknak, ahol ibolya és orchidea virágzik egész évben, valamint az amerikai és az európai hegyvidéki régiókra jellemző növények ezreivel találkozhatnak. Az Andok csúcsainak látványa az alpesi panorámára emlékeztet. Az az érzésünk, hogy Tirol, Bajorország vagy Svájc hegyei közé utazunk. A régióban számos lagúna található, amelyek kiváló vonzerőt jelentenek a túrázóknak, a természet barátainak és különösen a horgászok számára. Ezekben a lagúnákban vannak olyan pisztrángok, amelyeket kontinensünkön is ritkaságnak számítanak.

E paradicsom közepén találtunk egy teljesen új gyógy- és pihenő szállodát, a "Miraflores Hotelt", ahol nagyon kedvesen fogadnak minket a tulajdonosok, Dr. Khayatt és felesége, természetesen németül is. Itt valóban élvezhetjük a kilátást, a csodálatos panorámát és a gazdag virágokat, amelyek a kertet és a környező területeket díszítik. A szállodatulajdonos arról számolt be, hogy szinte mindig magas a kihasználtsága, ezért azt javasolják, hogy a foglalásukat táviratozzák meg a következő címre: Hotel Miraflores, La Mesa de Esnujaque, Trujillo állam. Mielőtt elindulnának, kérjük várják meg a szálloda visszaigazolását. A szobák ára felnőtteknek, teljes panzióval 30 bolívar naponta. Hosszabb tartózkodás esetén 20% kedvezményt adnak, és a gyermek is kedvezményt kapnak életkoruk alapján." (Caracas Anzieger újság, 1956. augusztus 2.)

A helyben lakó, Moreno család fotója az újonnan megépült Miraflores hotel előtt, 1950-es évek vége. 

Láthatóan Wadih Venezuelában is megtalálta a boldoguláshoz szükséges kapcsolatokat, és Magyarországon összegyűjtött pénzéből mindössze hat év alatt új szállodát épített a lehető legidillibb környezetben, ami már indulása után teltházzal tudott üzemeltetni. Bármennyit is fektetett be új szállodájába, az biztosan rövid idő alatt megtérült. Kutatásaimból számomra az is kiderült, hogy az 1959-ben, akkor 27 éves Könczöl Erzsébet nem feleségnek, hanem házvezetőnek, szállodai dolgozónak vagy Wadih gyermekei mellé nevelőnek érkezett Venezuelába, ahol aztán biztosan jól bántak vele, szinte családtagnak számított. A jól működő szállodát később aztán Wadih, idősödő korára tekintettel eladta, így a Venezuelába érkezésekor befektetett pénze kamatostul megtérült. 

Gustavo Copello és Khayatt Wadih (bal oldalon, fehér ingben) a Copello szálloda mellett. Mindketten saját maguk építettek hotelt a kisvárosban és jó barátságban is voltak. Ők voltak a település turisztikai fejlődésének megteremtői, 1960-as évek.

Eddig jutottam élettörténetének feldolgozásával, amikor angol nyelvű levelem érkezett, ezúttal a szintén Dél-Amerikában található Chiléből. A feladó egy bizonyos Verónica Quintero Khayatt nevű hölgy volt, aki nem más, mint Wadih egyik unokája. Levelét magyarra fordítva itt olvashatják.

"Üdv Tamás!

Veronica vagyok. Anyukám (María Susana Khayatt) mondta, hogy írt neki a Facebookra és onnan tud a blogjáról. Ő nem beszél angolul vagy magyarul, szóval fordítom neki.

Wadih volt az apja, aki az én nagyapám. Anyám azt mondja, hogy nem sokat tudott nagyapám életéről, mielőtt Venezuelába érkezett. A blogja csodálatos cikkeinek köszönhetően megtudtuk Wadih életének részleteit, amelyeket nem tudtunk. Nem tudom biztosan, hogy melyik évben érkezett a nagyapám Venezuelába. A Trujillo államban fekvő La Mesa de Esnujaque nevű kisvárosunkban szállodát alapított. Ott találkozott nagyanyámmal, Susanával, aki neki dolgozott. Két gyermekük született: Maria Susana és Miguel. Anyám jelenleg La Mesa de Esnujaque-ban él, én pedig Chilében. Miguel nagybátyám több mint 10 évvel ezelőtt meghalt.

Kérem mondja el, mit szeretne még tudni Wadihról. Anyám vele kapcsolatos fényképeket, arab, magyar és francia leveleket, valamint újságcikkeket is őriz itt Venezuelában. Nagyszerű az ön munkája, hogy megmentse az emberek történetét és elmondja azt másoknak is. Várom a válaszát és remélem, továbbra is kapcsolatban maradunk.

Üdvözlettel, K. Verónica Quintero"

Mindazok akik előző bejegyzéseimben is követték Wadih életét, nagy utat járhattak be vele együtt. Fordulatokban ugyancsak bővelkedő életéből már csak utolsó, "nyugdíjas" éveit nem ismerhettük meg. A tervem az volt, hogy az előző blogbejegyzésem lesz az utolsó Khayatt Wadih életével kapcsolatban. Aztán a Verónica-val való levelezés miatt úgy döntöttem akkor, hogy egy kis időt hagyva az eseményeknek, ma fogom befejezni a történetet. Sajnos azonban Venezuelában még most sem épült ki mindenütt a megfelelő áram- és internetszolgáltatás, így nehézkes a digitális kapcsolattartás. "Édesanyám nagyon izgatottan meséli el nagyapám történetét, amit le fogok önnek fordítani. Sajnos napi több órát tölt elektromos áram nélkül, de már szkennelt fotókat, sajtócikkeket és leveleket. Remélem, hogy hamarosan elküldöm a dokumentumokat" -  írta legutóbbi levelében Wadih unokája.

A Hotel Miraflores szórólapja 1966-ból.

Dr. Khayatt Wadih Nimatullah életének hatvan évet tekinthettek át, legmeghatározóbb pillanatait követhették végig mindazok, akik velem tartottak előző bejegyzéseimet olvasva. Váratlan fordulatokban, nehéz helyzetekben, előrelátást feltételező döntések közepette "láthattuk" őt. Úgy gondolom, a róla készült időskori fotókat nézegetve, hogy ebben a venezuelai kisvárosban megtalálta végül a nyugalmat és boldogságot.

Gustavo Copello és Khayatt Wadih (bal oldalon, fehér ingben, napszemüvegben) egykori szállodaépíttetők és tulajdonosok, a kisváros La Mesnujaque utcájában, barátaikkal, 1960-as évek.

Igyekszem türelmesen várni a híreket Venezuelából, hogy a kenyeri jószágintéző történetét lezárhassam. Utolsó, vele kapcsolatos blogbejegyzésem akkor fogom majd közzétenni, ha sikerül családjától információkat kapnom. Bízom abban, hogy lehetőségem lesz még arra, hogy leányával "virtuálisan" találkozzam, és Wadih életének utolsó éveiről is beszámolhassak olvasóimnak. Kérem türelmüket!  

Pörneczi Tamás, 2020 március 

Források: Arcanum Adatbázis; a Kenyeri Plébánia iratai, Nemzetközi Menekültügyi Szervezet adatbázisai,  Arolsen archivum, közösségi oldalak fotói, La Mesa de Esnujaque Cultura e historia oldal információi.