Kenyeri - Pillanatok egy falu életéből

Mai történetem 1918-ban, Kenyeritől 2000 kilométerre, Stockholmban kezdődött. A svéd hadtörténeti múzeum igazgatójának lánya, a szőke hajú Stella a "Csak egy kislány van a világon..." nóta dallamait játszotta a zongorán. A dalt a stockholmi követség magyar diplomatájától, a számára kimondhatatlan nevű gróf Andrássy Imrétől tanulta, akibe fülig szerelmes volt. "Antracit gróf" - ahogy a lány nevezte Imrét - is beleszeretett Stellába, aki ekkor 16 éves volt. „A lányom túl fiatal még, különben is, svéd férjet szánunk neki"- mondta Stella édesapja, amikor a gróf először megkérte a lány kezét. Andrássyt azonban nem volt könnyű eltántorítani. A grófot kötelességei Magyarországra szólították, ám háromszor tért vissza Svédországba, és háromszor kérte meg Stella kezét, míg végül az öreg édesapa elengedte a 19 éves leányát, aki egy "balkáni gróf" feleségeként szállt fel a távoli ország felé induló vonatra. Először Budapestre érkeztek, majd a dúsgazdag magyar grófi család kilenc kastélya közül Homonnára költöztek. A trianoni békekötés után a csehek a férjét is bebörtönözték, akit félmillió koronába került kiszabadítani. Ezután költöztek Letenyére, ahol 1944-ig éltek. Megszülettek lányai, Mária és Elizabeth, majd 1930-ban fia, Imre.

Az ifjú Stella és Imre az 1920-as évek végén

A boldog békeévek következtek. A vakmerő gróf autókat tervezett, sorra nyerte a gyorsasági versenyeket. A grófné Tüdőgondozót, gyerekkórházat alapított, higiéniára oktatta az anyákat. Sikereit jól mutatja, hogy 32 százalékról 8 százalékra csökkent a gyermekhalandóság. Stella „Kincses újság” címmel női hetilapot indított, segélyirodát nyitott a nehéz sorsú asszonyoknak. Budapest és Letenye között ingázott, segített amerre járt. Mindenütt ott volt: tollfosztáson, falusi lakodalmakon, szüreten.

Stella leányaival: a kis Elizabeth-tel és Máriával, aki a Kenyeriben birtokos Cziráky Pál gróf felesége lett 1941-ben

1941. A vég kezdete. Áprilisban elérte Letenyét a háború. A Szerbia felé átvonuló német hadosztály páncélozott járművei virágvasárnapra ellepték a kastély parkját. Gránátok robbantak a kertben, német bombázók a levegőbe röpítették a Mura hídját. Továbbmentek ugyan a katonák, de valami nyugtalanító mégis ottmaradt a levegőben. Legidősebb leánya, Mária közben kész hölgy lett, aki a huszadik születésnapján egy nemesi család, ifjú tagjához ment férjhez. Az esküvőre Letenyén került sor, ahová a meghívott vendégsereg férfi tagjai egyenesen a frontról érkeztek. Sokukra sötét jövő várt a háború során, ahogy a nyoszolyólányokra is. A boldog férj nem más volt, mint a Kenyeriben birtokos, Cziráky Pál gróf. A fiatalok az esküvő után az ifjú férj Kenyeri kastélyába költöztek. 

A letenyei Andrássy kastély az 1930-as években

1944 őszén fellázadt Letenye, agyonlőtték az adóbehajtót és még három embert. Az orvos felajánlotta, hogy elviszi Kenyeribe a gyerekeket. Stella grófné egyedül búcsúzott otthonától, másnap ő is elhagyta Letenyét, ahová soha többé nem tért vissza. Karácsony előtt lányai autóval indultak Letenyére, az ünnepekre szánt disznóért. A németek végül beengedték őket az otthonukba. Megdöbbentő volt látniuk a kastély halljában, rózsaszínű selyempapírba csomagolt repülőgépmotort. A szalont viszont fényűző bútorral rendezték be, mely Mussolini nászajándéka volt az albán királynénak. A bútorokat Tiranában „szerezte” de Angelis osztrák tábornok. A disznót a gondozója a családnak rejtegette, csak most vágták le. Közben a közeli Galambokra tíz orosz tank nyomult be. A lányok éjszaka, harctéri területeken keresztül, a kétszáz kilós állattal és anyjuk írógépével a hátsó ülésen indultak vissza Kenyeribe. Útközben az orosz tűz alatt álló Zalaegerszegen a főispánnál pihentek meg, aki a fürdőkádjában úsztatta a karácsonyi pontyokat. A Gestapo őrizte házat, de a ház előtt álló kocsiból eltűnt az írógép. A főispán németül ordított a telefonban a Gestapo főnökével, mire valahogy elő is került a féltett masina.

A Stella által kiadott "Kincses újság" 1944. júniusi számának egyik jellegzetes rajza

Stella és férje Budapesten voltak karácsony előtt, hogy 1944. december 20-án még megjelenhessen a "Kincses Újság" utolsó száma. A házaspárnak az ostromgyűrű bezáródása előtt sikerült elhagynia a fővárost, és eljutottak családjukhoz Kenyeribe. A magukkal vitt családi védőszent, a „Krasznahorkai Madonna” segítségére is szükség volt, hogy túléljék a veszélyt, éhezést, az Alpokon való átkelést, és végre elérjék az angolok által ellenőrzött zónát. 1945. március 26-án indultak Ausztria felé.

Útjuknak, erről a szakaszáról szóló történetét, a következőkben szó szerint idézem visszaemlékezéseiből.

" Március 26-án, mint rendesen, kint ültünk és teáztunk. Egy csoport pilóta jött be a kapun, először nem ismertük meg őket. Fáradtnak és levertnek tűntek. Aztán felismertük a legelső férfit. A Pumák vezetője, Heppes alezredes volt, Magyarország legsikeresebb harci pilótája, a csapatával. Egy puma-jel volt a gépeiken, innen származott a repülőezred neve.
– Ön meg hogy kerül ide? – kérdeztem tőle.
– Veszprém, az utolsó nagy repülőterünk, ma elesett – válaszolta.
– Reménykedtem benne néha, hogy találkozom a Puma-repülőezred vezetőjével – mondtam – de ma mégsem örülök neki, mert most értettem meg, hogy Magyarország elesett.
– Igen. – bólintott. Orosz páncélos menetoszlopok dübörögtek a Kisalföldön, egyenesen mifelénk. Nem volt már sok időnk, hogy elhagyjuk a szép Kenyerit.
– No, akkor utasítást adok, hogy készítsék el a búcsúvacsorát. – állt fel Mária.

Kenyeriben is vendégeskedett 1945-ben, vitéz Heppes Aladár alezredes a néhai Magyar királyi Honvéd Légierők 101. vadászrepülő ezredének, a híres Pumások parancsnoka

Olyan lakoma volt ez, amit az ember nehezen felejt el. Malacokat sütöttek ropogósra és a legjobb bort hozták fel a pincéből. A vacsorát hangos zeneszó mellett költöttük el, aztán a pilóták kiittak minden konyakosüveget, amit csak találtunk. Néha kimentünk, hogy megnézzük a tüzérségi tüzeket. Az éjszaka hátralévő részében nem tudtunk aludni. Legfőképpen öreg dajkánk, Eszter nem tudott. Ő lakott ugyanis, a mind közül legéberebb és legkitartóbb „Puma-sógor”, Ratkovitsch huszárhadnagy szomszédságában. Egész éjjel le-föl sétált a szobájában, és harmonikáján a magyar himnuszt játszotta. Mi, többiek is álmatlanul feküdtünk, mert a német hadsereg megkezdte a teljes visszavonulást. A kastély előtt szakadatlanul dübörögtek a nehéz-gépjárművek. A magyar ütegek a repülőtéren az előrenyomuló oroszokat lőtték, akik minden létező ágyútorokból tüzeltek rájuk. Volt egy légitámadás is, de a kisebbekhez már mindenki hozzászokott.

Reggel ötkor parancsot kaptunk, hogy késedelem nélkül induljunk, mert az ellenséges páncélosok 15 kilométerre vannak Kenyeritől. A katonaság a háború alatt minden mozdítható gépjárművet és a legjobb patkolt lovakat is lefoglalta. A németek mindent elvittek, amit csak tudtak. Kenyeriben ezen kívül minden használható lószerszámot elloptak, ezért nagyon nehéz volt megszervezni a menekülést. Mégis, sikerült felhajtanunk tizennégy lovat: két fekete amerikai ügetőt, egy fehér lipicai hátast, egy hároméves, teljesen betöretlen angol telivért és tíz igáslovat. A kocsik összességében így néztek ki: egy dogcart (megjegyzés: kétkerekű, kis lovaskocsi), öt parasztszekér, egy gumiabroncsos háromtonnás, de ennek a hátsó tengelyéről a németek ellopták a gumikereket, amit a cséplőgépről leszerelt két nagy egyes kerékkel kellett pótolnunk. Nem vittünk magunkkal szénát, de két zsák zabot és egy vödröt minden kocsira tettünk. Ezenkívül felraktunk egy bőröndöt tele kolbásszal és sonkával, egy zsák lisztet, egy nagy vindő zsírt és két zsák hagymát. Mielőtt felültünk volna a kocsikra, elbúcsúztunk a paptól és a falusiaktól. Ők inkább ott maradtak, minthogy a kalandos menekültáradathoz csatlakozzanak. A kövér, jó kedélyű szakácsnő, Mariska odajött hozzám, és kezében a húsvágó bárddal térdet hajtott.
– Engem nem kapnak meg élve az oroszok – mondta, és felemelte a húsvágó bárdot – a többi asszonnyal együtt elbújok az erdőben. Az volt ugyanis a tervük, hogy elrejtőznek a kastély közelében lévő bükkösben. De ezt az erdőt, ahogy később hallottuk, a tüzérség letarolta, és Mariska aligha vette hasznát a húsvágó bárdjának. A búcsúnál a pap megáldott bennünket, aztán bement a templomba, hogy imádkozzon értünk. Nagy szükségünk is volt erre. Én magam a régi svéd korált imádkoztam: „Helyezd Isten kezébe akaratod, utad, és mindazt, ami történt veled, érezd szavát a szívedben!”

Cziráky Pál, Miklós és Béla, apjukkal Cziráky Józseffel 1935 körül

Már csak egyetlen híd állt a Rábán, és hogy ahhoz eljussunk, a front felé kellett mennünk. Az út ugyanis keletnek vezetett, aztán egy éles kanyarral északnak fordult. Már az elején el kellett válnunk egymástól. Én elől utaztam Máriával, Erzsébettel, aki a kocsit hajtotta. Mögöttünk jött Eszter a kis Józsival, és egy uradalmi kocsissal, és végül a férjem a nehéz szekérrel. Borzalmas volt egy hátaslóval és egy betöretlen telivérrel a menekülő német páncélosok közvetlen közelében utazni. Éppen az útkanyarulathoz értünk, és ekkor történt valami, amitől rémületemben megdermedtem. Utolért bennünket egy kerékpáros, és odakiáltott:
– Felborult a szekér a dajkával és a kisfiúval!
Az én öreg Eszterem és az egyetlen fiam! Nem hagyhatom, hogy az oroszok kezei közé kerüljenek!
– Meg kell fordulnunk, és vissza kell mennünk. – mondtam Erzsébetnek.
– Lehetetlen. – válaszolta. Nem érted, hogy az ember nem mehet szemközt a páncélos áradattal?
– Meg kell tenned! – válaszoltam.
– Allright. – felelte, és nekiállt megfordítani a szekeret. Ugyanebben a pillanatban azonban egy német páncélos autó ért oda, és úgy nekünk hajtott, hogy csak úgy reccsent. Még fel sem ocsúdtunk, és már az árokban feküdtünk. A német sofőr a legdurvábban szidalmazott bennünket, ennek ellenére egy kunyhó közelében visszavonszoltuk a kocsit az útra.
– Mit mondtam neked? – kérdezte Erzsébet. Ebben a forgalomban nem lehet megfordulni. Visszalovagolok, és utánanézek, hogy mi történt. Okos és előrelátó volt, mint mindig: magával hozta a nyergét. Feldobta a lóra, és eltűnt a sötétben. Mária és én, Józsival bementünk a kunyhóba. Ez volt az egyetlen alkalom az egész menekülés alatt, amikor a gyermek félt. Egyébként az egészet roppant izgalmasnak vélte. Még soha életében nem utazhatott ilyen sokat és ilyen gyorsan, és mulatságosnak találta, ha szóltak a bombák: bumm-bumm! Most azonban szemmel láthatóan nagyon megijedt. Egyikünk sem volt észnél. A kunyhóban sebesült és haldokló katonák feküdtek és nyögtek. Az asszonyok sírtak, kint pedig javában folyt a harc. A szomszédos falu körül harcoltak, ami pár száz méterre feküdt tőlünk. Az ottani házak fényes lánggal éltek. A füstben olykor-olykor égő páncélosokat lehetett felismerni. Géppuskatűz ostorozta a sárga kukoricaföldet, amit a munkaerőhiány miatt nem takarítottak be, a kukoricaszárak úgy álltak, mint a pálcák. Hogyan jutunk el valaha is Svédországig? Végre megjött Erzsébet.
– Minden rendben. – mondta nyugodtan. Három szekér borult fel, de már mind itt van az úton. Senki sem sérült meg. Befogtunk és továbbindultunk.
A kenyeri Horváth Imre pilóta volt a II. Világháborúban (repülési könyve és fotója pilóta ruhában) (Köszönet a fotókért Horváth Erzsébetnek Mihályiban)

Átmentünk a Rába-hídon, miközben harcok tomboltak körülöttünk. A magyarok még mindig védtek egy kis hídfőállást, amin a páncélosaik át tudtak menni. A páncélosok áradatában nekünk is sikerült átcsúsznunk. De ez egy órán át tartott, és ezt az órát sosem fogom elfelejteni. Mindenütt égő falvak. A tüzérségi- és géppuskatüzek közül egy a fülünk mellett csapódott be, de átértünk. Azon az éjszakán 57 kilométeren át a menekülő németek áradatában utaztunk. Folyton attól tartottunk, hogy a sárga motoroszlopok, amik a legnagyobb fordulatszámmal rohantak „haza, a Birodalomba”, összetörnek bennünket. Hajnali négy körül érkeztünk meg Cenkre. A kastélyból szinte csak egy rom maradt, de a földszinten volt még egy-két használható helyiség. A kastélyt egész télen nem takarították. Katonák százai feküdtek ott, és hátrahagytak mindent, amit csak katonák hátrahagyhatnak, és ez sem nem kevés, sem nem illatos. Szereztünk egy piszkos szalmazsákot, és a gyermekek már aludtak is, mint a kő. Eszternek sem kellett többet aggódnia a Széchenyiek híres kastélyába való belépőjével kapcsolatban. A Rábánál folyó borzalmas harcok közepette ugyanis újra és újra felkiáltott: „De mit fog az a finom Széchenyi grófkisasszony mondani, ha meglát bennünket!” A Széchenyiek már régen eltűntek Cenkről. Az egyetlen, aki ottmaradt, a nagy államférfi, gróf Széchenyi István volt, de ő már sok éve ott pihent a parkban álló mauzóleumában, így többé senkit nem zavart..."

Ennyi az idézet, ami a falunk környékén történt háborús eseményekről szól. A történet természetesen folytatódik. Hosszas viszontagságok után, végül együtt hagyták el az országot, és ideiglenesen Klagenfurt mellett éltek egy ideig. Stella a Nemzetközi Vöröskeresztnél vállalt munkát. Mindent megmozgatott, hogy élelmiszert, ruhát, tüzelőt, kötszert, gyógyszert szerezzen az oroszok elől menekülőknek. Egyedül nehezen boldogult, ezért döntést hozott. „Rómába megyek, a pápához! Segítenie kell!” - mondta el mindenkinek. Kinevették a szegényes ruházatú asszonyt, de jószándéka előtt kinyílt a Vatikán kapuja. A pápa fogadta őt, és egyházi segítséget küldött a szerencsétlen sorsú embereknek. Néhány évvel később aztán Amerikába költöztek. Azt, hogy a magyar arisztokrácia egyik legnagyobb családjának tagjai, csak kevesen tudták róluk. Férje 1985-ben halt meg, Stella 1998-ban.  Azóta szülőhazájában alussza örök álmát, ahonnan 1921-ben indult el viszontagságos útjára hazánk felé.

Stella az író és a könyv magyar kiadásának borítója

Az asszony visszaemlékezéseiből Svédországban már 1948-ban könyv jelent meg. Magyarországon több mint hatvan évnek kellett eltelnie, hogy végre magyarul is olvashassuk "Ég a puszta" című könyvét, benne a felidézett Kenyeri háborús emlékekkel.

Letenyén azóta is, minden tavasszal nyílik a harangláb virág. Hangtalanul, színesen mesél egy svéd lányról, aki az első virágmagokat hozta Magyarországra. Egy elfeledett lányról, akit úgy hívtak: Stella Kuylenstierna-Andrássy. 

Stella grófnő által, Magyarországon meghonosított, harangláb virág különböző színekben pompázik

Pörneczi Tamás, 2017. július

Források: Stella Kuylenstierna-Andrássy - Ég a puszta című könyvének fotói és memoárjai, Baraonda blogja, Zalai Hírlap 2016. decemberi cikke - Simon Beáta írása, Dénesfa honlapja