Kenyeri - Pillanatok egy falu életéből

Két héttel ezelőtt volt szerencsém részt venni a településünktől alig 25 kilométerre fekvő Szil község hagyományos aratófesztiválján, ahol felelevenítették az egykori, hagyományos, kézi aratás mozzanatait. Úgy gondoltam, hogy ennek kapcsán, mai bejegyzésemben igyekszem a településeinken korábban meghonosodott aratáshoz kapcsolódó szokásokat, mozzanatokat felidézni. Mai fotóim jelentős részét is itt, 2022. június 25-én készítettem. A többi fotó digitális fotóalbumomból származik.  Kérem, tartsanak velem! 

Kiss Imre és Pörneczi Norbert kévét raknak a kenyeri határban az 1950-es években (digitális fotóalbumomból) 

Július 2-a, Sarlós Boldogasszony napja, mely napon a Szentírás szerint Mária meglátogatta Erzsébetet. E napnak az emlékére ünneplik a megfogant, sarjadó életet, valamint a búza érését. Az ünnepnap elnevezése is népi eredetű: Sarlós Boldogasszony a gabona aratásának a napja. Mivel az egyházi ünnep egybeesett a mezei munka kezdetével, a népnyelv sarlós jelzővel illette a magyarok nagyasszonyát. Ezért is van az, hogy Kenyeriben és a Kárpát-medence nagy részén a Szűzanya áldását kérték a termésre. Úgy tartották: Sarlós Boldogasszony, az aratás édesanyja és királynéja gondoskodik a szegényekről és az ég madarairól is, na meg a kérges kezű kaszás emberekről, a marokszedő asszonyokról, akiknek keze munkája által Krisztus testévé, azaz kenyérré válik a búza.

Az aratóbandák megkezdik az aratást 

Valamikor a gabona-termesztésben az év legfontosabb, de egyúttal a legnehezebb munkája volt az aratás. Ma sem veszítette el fontossággát, de a munka szempontjából - a kombájnok megjelenésével - nem mondható a néhány résztvevőn kívül olyan nehéznek, mint régente, amikor a munkabíró lakosság majdnem mind kint dolgozott a földeken az aratáskor. A török időkben (a XVI-XVIII. századokban) az aratás idejére még a harcok is szüneteltek. A magyar, német és török katona ebben az időben egyformán a következő év kenyeréről gondoskodott, mert a katonának és a földművesnek az aratás volt a legfőbb kenyérkereseti lehetőség.

Az első kaszavágások

A régiek számára 1493-ig parancsolt ünnepnap - áldáskérő nap - volt, így ezen a napon nem lehetett dolgozni. Később is csak jelképesen dolgoztak ezen a napon, általában annyi történt, hogy a pap a munkaeszközöket megáldotta. Ősrégi szokás nálunk, hogy az aratást a Sarlós Boldogasszony ünnepét (július 2) követő napon kezdték. Napkeltekor a férfiak tiszta gyolcsruhába öltözve a gabonatábla keleti felén levett kalappal a búza elé térdeltek, és imát mondtak. Az első két kévét keresztbe rakták. A kis darab talpon hagyott gabonát a szegényeknek és az ég madarainak ajánlották. 

Az aratók az aratókoszorút ünnepélyes fölvonulással vitték el a gazdához, jelezve ezzel is az aratás befejezését. Az aratóktól átvett koszorút nagy becsben tartották. A tiszta szobában a mestergerendára akasztották, s ott függött egészen a vetésig, amikor is a belőle kimorzsolt magot a vetőmag közé keverték.

Ha az időjárás rendkívül meleg volt, és a gabona előbb érett, akkor Péter-Pál (június 29) utáni napon kezdték a munkákat, de csak a rozs aratásával. Valamikor az aratás hosszú ideig tartott. Ugyanis régebben a férfiak és a nők egyaránt sarlóval vágták a gabonát. Ezt nevezték akkor csak aratásnak, mivel a sarlóval való vágás sokkal fáradságosabb volt, mint az itt-ott előforduló kaszával való vágás. A sarlóval ugyanis mélyebbre le kellett hajolni aratás közben, mint a kaszával, és lassúbb is volt, mivel egyúttal marokra is kellett szedni a levágott gabonát. Igaz, egyesek, akik látták az osztrák hegyvidéki sarlóval való aratást, bal kezükben olyan eszközt tartottak, mint amit a későbbi elődeink is a kaszájukra illesztettek.  Ezt az eszközt nevezeték "kasza-gráblának" (azaz kasza-gereblyének). Ennek segítségével "rendre tudták fektetni" a gabonát. Érdekesség, hogy a sarlóval aratók munkabére magasabb volt, mint azoké, akik kaszával vágták a gabonát. Ugyanis az utóbbiak mellé még marokszedőket is kellett állítani, míg a sarlóval arató mindjárt "marokra is szedte" a learatott gabonát. Sokáig úgy tartották, hogy aki kaszát használ, az csak "kaszálja a gabonát", és nem tekintették ezeket aratónak. Csak amikor már mindenki erő- és időmegtakarítás végett kaszát kezdett használni az aratáshoz, akkor kezdték a kaszálás helyett ezt is aratásnak nevezni.

Aratás kasza-gráblával, ami megkönnyítette a marokszedők munkáját.

A rokonok főleg a sarlóval való aratásnál "összesegítettek", hogy gyorsabban végezzenek a munkával. Aratógép csak századunk elejétől volt a helybeli Cziráky uradalomban. Ebből 3 darab volt először, amelyet 2-2 ökörrel vagy lóval húzattak. Ezek a gépek egyúttal "marokra" rakták a gabonát is. Kévékbe pedig a "renden fekvő", már learatott gabonát, az 1 db kévekötöző gép kötötte, amelyet 4 ökörrel vontattak. Az ősök kévéi kisebbek voltak a sarlóval való aratás idejében, mint a későbbi elődöké. A szalmakötelet valamikor "pödörték", és a "kévekötő-fával" kötötték be a kévéket.

A pödört szalmaköteleket elhelyezik a földön egymástól egyenlő távolságra.

A sarlóval learatott gabonát a "kévekötők", a kaszált gabonát pedig egykor marokszedők hiányában a "gyűjtők" kötötték kévékbe, és rakták "kepébe". Az összegyűjtés célja a kévéket úgy csomókba szedni, hogy a kalászok kiszáradása biztosítva legyen, és a meghatározott kéveszámú csomókkal (mint egységekkel) a termésmennyiséget számolni lehessen. A gyűjtők munkadíja még a század közepén is több volt a kaszásokénál.

A szalmakötelet a kévekötő-fával húzzák meg olyan erősen, hogy összetartsa a kévét.

Régebben 16 kévés kereszteket raktak, amelyből a 16. kéve volt az egyházi 16-od, vagyis a helybeli plébánost megillető javadalom. Az egykori öregek azonban máshogyan emlékeztek vissza az 1950-es években az egyházi javadalom kiegyenlítésére. Egyesek emlékezete szerint, a 16. kéve volt a templom kévéje, aminek búzájából az ostyának szánt lisztet őröltették. Mások pedig azt mondták, hogy erről úgy gondoskodtak, hogy az aratási hálaadáskor, 1-1 kéve búzát vittek a templomba, és a bejárat mellett rakták kepébe. Ismét mások meg úgy emlékeztek vissza, hogy egy kévényi tiszta búzát vittek az aratási hálaadásra a régiek a templomba, az ostyaliszt számára. Már nem tudjuk, hogy melyik módszert alkalmazták, talán mindegyiket, de amikor 1848 után megszüntették az egyházi tizedet a jobbágyság eltörlésével, akkor ennek már nem is volt jelentősége. Ezek után kezdtek településünkön 20 kévés kereszteket rakni. A gabonát kellő száradás után rövid szekereken hordták haza, mivel egykor csak ilyennel rendelkeztek. Ennél a műveletnél ismét szükség volt az "összesegítésre”, mert nagy igavonó erő kellett a sok-sok forduló megvalósításához.

Családi összesegítés az 1950-es években: nagyapám, édesapám és a rokonok együtt dolgoztak az aratás során (digitális fotóalbumomból)

Csak később, a század vége felé készítettek átalakítható "hosszi” vagy "lajtorjás" szekereket, amik használatával kevesebb fordulóval, gyorsabban végeztek a behordással. Otthon azután az uradalom és a tehetősebb gazdák csűrökbe rakták el a gabonát arra az időre, amíg majd kicsépelik. A szegényebbek pedig a "kévehányó vellával" és az "asztagrakó lapáttal" asztagokba (=szabadban tárolt, tartósan összerakott, cséplésre vagy nyomtatásra váró gabona) rakták kicsépeletlen gabonájukat. Az asztagok alá fahasábokból "asztag-lábakat" raktak, hogy az asztag alá befolyó esővíz ki ne csíráztassa az alsó kévéket. Az asztag tetejét szalmával vagy gazzal fedték be, hogy így védelmezzék meg a gabonát a madaraktól. Az eső ellen pedig olyan szorosan és pontosan összerakták a kévéket a hozzáértők, hogy ritkán tudott annyira beszivárogni az eső, hogy kárt tudott volna okozni.

Elkészült kévék várakoznak az összerakásra

Ha a szegényebbek nem tudták otthon a telken elhelyezni az asztagot, vagy nem lett volna elegendő helyük majd a cséplést helyettesítő "nyomtatásra", akkor a község kijelölt területén kaptak asztagjuk és a "nyomtatatás" számára helyet. Ezt neveztek a "szegények szérűjének", ami Kenyeriben a "Kálvária melletti dűlőben" volt, Kecskéden pedig a "Kovács kertek alja dűlőben". A "szemnyerésre" (mai nyelven cséplésre) csak az őszi vetés után került a sor. Így télen is pénzkeresethez jutottak a rászorulók.

Az aratóknak azonban előleget kellett adni az előző évi termésből, hogy őröltethessenek. Az aratók díjként, az aratás végén a 9. vagy 10. keresztet kapták meg, továbbá az aratás idején az élelmezésükről is gondoskodtak a munkaadó gazdák vagy az uradalom. Természetesen ezek a szegényebb munkavállalók a megkapott keresztjüket hazahordták vagy a "szegények szérűjére", és mámorosán nekiálltak a cséplésnek, mert ők nem várhattak őszig: a mindennapi kenyérre, és vetőmagra az őszi vetéshez szükségük volt. A gazdagabbak azonban csak az "új kenyérre" valót (azaz kóstolót az új termésből) és szintén az őszi vetéshez szükséges vetőmagot csépeltették ki.

A kepék összeállítása úgy történt, hogy a hogy a kalászok kiszáradása biztosítva legyen, és a termés mennyiségét is könnyen meg tudják számolni.

A cséplésnek – amit "szemnyerésnek neveztek" - több fajtája is létezett. 1945 előtt olyan aratógép, amelyik egyúttal ki is csépelte volna a learatott gabonát, azaz a mai elnevezés szerint "aratókombájn", még nem létezett községeinkben. Ezért egyszerűbb módszerekhez folyamodtak.

Ferenczi Imre vezeti a termelőszövetkezet korszerű aratógépét az 1950-60-as években (Köszönet ifjú Ferenczi Gábornak a fotóért)

A "kiveréssel" történő cséplés úgy történt, hogy a gabonakévéket felbontották, és kisebb csomókba fogva boronához, szekérrúdhoz, szekéroldalhoz, kocsikerékhez verték a kalászokat addig, amíg minden szem ki nem pergett azokból. A gazdagabbak a csűr alatt végezték ezt a munkát. A szegényebbek, akiknek nem volt csűrjük, a telkük megtisztított, és a baromfiaktól kerítéssel elzárt helyén végezték munkájukat. A munkában főleg a férfiak vettek részt, de ha a szemnyerés sürgős volt bármilyen okból, segítőként a család erősebb nőtagjai is részt vettek benne. A kézi csép elterjedése után annyit és akkor vertek ki ilyen módon, amennyi éppen szükséges volt a baromfietetéshez, sertés hizlaláshoz. A gépi cséplés elterjedésével azonban teljesen elmaradt az ilyen fajta "kiverés", mivel akkor már "előleget is masináltak" a cséplőgéphez hordott 1-2 szekér gabonából, vagy kölcsönkértek azoktól, akik szerencsésebbek voltak, és előbb rájuk került a cséplés sora.

Rábakecskédi cséplők 1942-ben. A fotón szereplő személyek neveit szüleim segítségével tudom közölni. A gép tetején balról: Németh Béla, Márkus Gyula, Dobos Antal, Tengölics Emília, Tengölics Gyula. Álló személyek balról: Tengölics István, Gábor Márk, Böcskei Ferenc, Tengölicsné, Gábor Géza, Németh Gábor, Hirsh Mariska, Orbán Béla, Kovács Ferenc, Kovács Kálmán, Németh Pál, Nyárai József, id. Márkus Gyula, Németh Zoltán (családi fotóalbumomból)  

A másik, "nyomtatásnak" nevezett cséplési módot még a gazdagabbak sem végezték községeinkben a csűr alatt, hanem a csűr mellett a szérűjükön. A szegényebbek pedig a már említett "szegények szérűjén". A "nyomtátást" úgy végezték, hogy körben elhintették a gabonát, illetve kalászokat. Ezt nevezték "ágyásnak". Az "ágyáson" aztán annyi ökröt vagy lovat járattak körben, amennyi csak ráfért. Ezeket az elhintett kalászokon addig járatták, ameddig ki nem taposták belőlük a magokat. Bár nagyon vigyáztak a "nyomtatók" arra, hogy az állatok ürülékükkel be ne szennyezzék a gabonát, elkerülhetetlen volt, hogy ez meg ne történjék. A rozs esetében nem alkalmazták a "nyomtatás" eljárását, mivel a szalmájára is szükség volt a zsuppos házak befedésére vagy a tetők évenként esedékes javításra, és az állatok tönkretették volna a szalmát a "nyomtatás" során.

A kepék összeállítása megtörtént, körülöttük minden széthullott kalászost gereblyével összegyűjtöttek, mert semmi sem veszhetett kárba.

1850-1860 táján aztán, amikor már könnyebben beszerezhető, vagy helyi ácsok, bognárok által elkészíthető volt a kézi csép vagy cséphadaró, lassan áttértek az ezzel való cséplésre. Ez sokkal tisztább és ürüléktől, szennyeződéstől mentes gabonát adott. Községeink szegényebb népének, de azoknak a kisebb gazdáknak is, akik maguk vagy közeli rokonaik társaságában, egymásnak "visszasegítve" végezték a cséplést, jó téli munkaalkalmat adott ez a munka (a kenyeri uradalomban néha még februárban is csépeltek). Az időjárás és az esőzések sem akadályozták a kézi cséplést úgy, mint a "nyomtatást".

Idős Lakatos István kézi cséphadaróval csépeli a saját termésének egy részét az udvar végében az 1950-es években (családi fotóalbumomból) 

A tölgyfadeszkával burkolt, fedett csűrök és pajták keményre döngölt agyagos talaján csépeltek. Négyen álltak egymással szemben, és énekszó ütemére verték a kalászokat. Persze közben folyt a tréfálkozás és beszélgetés is. Ha egy asztaggal végeztek, akkor szeles időben kinyitva a csűr vagy a pajta mindkét kapuját, felszórták a levegőbe a kicsépelt gabonát, hogy megtisztítsák a szemeket. A gabonaszemek közül a léghuzat aztán kivitte a pelyvát és az egyéb szemetet. A lehullott gabonát azután a "fölözővel" (=hosszúnyelű seprű) végig seperték óvatosan, hogy a gabona felszínéről eltüntessék az esetleg visszahullott, súlyosabb szemetet. Ezt az eljárást (felszórás és fölözés) többször is megismételték, és így törekedtek nagy türelemmel és sok munkával megtisztogatni a gabonájukat. Azután elválasztották az elsőrendű gabonát a többitől. Ebből hagyták meg a kenyérnekvalót, valamint a vetésre és eladásra szánt gabonát is. Semmit sem pazaroltak el, még a törött szemekből álló ocsút is felmérték, hogy minden típusú termésből kiadják a cséplők részét.

Idős Lakatos István és Molnár Jóska kézzel aratnak a kenyeri határban. Látható, hogy ők is alkalmazták már kasza-gráblát a munkájuk során az 1950-es években (családi fotóalbumomból)

A Cziráky uradalomban és a gazdagabbak, mindkét községünkben főképpen tölgyfa-deszkából készített hombárokban raktározták el a gabonát. A szegényebbek a kertjük végében készített, földbe ásott hombárokban tárolták a termést. Érdekesség, hogy a tehetősebbek is - főleg háború idején - a határban ástak hasonló, földbe süllyesztett hombárokat, ahol a gabonájuk egy részét tárolták. Ennek oka az volt, hogy a katonaság ne találhassa meg az összes gabonát, és az ilyenkor előforduló gyújtogatások során az életét jelentő gabonájuk ne égjen el. Ezek a rejtekhelyek olyan földbeásott vermek voltak, amelyek egyik oldalfalán nyílást vágtak, amely ajtóként szolgált. A vermek falát vastagon kitapasztották agyaggal. Ezután szalmát, gallyakat halmoztak fel bennük. Ezeket meggyújtva addig tüzeltek a vermekben, amíg a nedves agyag cserépkeménységűre nem égett. Így tudták megakadályozni, hogy a talajvíz be ne szivárogjon a gödörbe. Ebbe beleöntötték a gabonát, és szalmával majd földdel temették be. A vermek tetejét végül gazzal fedték be, ami jól elrejtette a termést az esetleg kutató katonaság elől. Békés időkben, száraz időjárás esetén, többször is felbontották a vermeket, hogy a dohosodás ellen szellőztessék a gabonát. Sajnos, azonban ez minden elővigyázatosság ellenére is gyakran megtörtént. Ilyenkor azután egész évben kissé dohos ízű kenyeret ettek, mert a malomban is nagyon vigyáztak arra, hogy az ilyen gabonát össze ne keverjék az egészségessel.

Az 1938-as évben már Sarlós Boldogasszony ünnepe előtt megkezdték az aratást. A fotó Kenyeriben készült 1938. június 30-án (köszönet a fotóért Virág családnak)

Bár a XVIII. század vége felé fel találták a verőléces cséplőgépet, még az uradalomban is csak kézzel csépeltek az 1880-as évek végéig. Csak 1890 után hozták át Dénesfáról évente a gőzcséplőgépet, de csak az uradalom használatára. A magánosok és kisemberek továbbra is csak kézzel csépeltek, vagy csépeltettek. Csak az első világháború után szereztek be néhányan cséplőgépet. Így Kecskéden Pusztai Ferenc, Bors Iván és Győrvári János gőzzel hajtott, majd Gábor János, Gyömörei Jenő, Pusztai János, Simon Béla, Pusztai Ferenc, Gábor Márk, Rozmán Antal és Könczöl Kálmán alkalmaztak benzinmotorral hajtott, kevésbé tűzveszélyes cséplőgépet. Kenyeriben Sokorai Eleknek volt gőzzel hajtott cséplőgépe.

Ennyit sikerült az egykori aratással és csépléssel kapcsolatban összegyűjteni. A bejegyzésben szereplő Kenyerivel kapcsolatos adatokat, Horváth István egykori plébános feljegyzéseinek felhasználásával közöltem. Bő termést és tartalmas nyarat kívánok minden olvasómnak.

Pörneczi Tamás - 2022. július 

Közös fotó az aratás végeztével. Köszönöm az élményt.

Források: Horváth István plébános kéziratai, családi fotóalbumom fotói, Aratófesztivál Szil 2022.06.25 saját fotóim.