Történetek boszorkákról, szellemekről, ördögökről és a "ludvérc"-ról
Az "Egyszer volt, hol nem volt..." szavakkal kezdődik a legtöbb magyar mese, amit gyermekkorunkban hallottunk vagy éppen manapság olvasunk saját gyermekeinknek, unokáinknak. Ma azonban olyan régi, kenyeri meséket szeretnék megosztani minden kedves olvasómmal, melyek nem egy képzeletbeli világban, hanem Kecskéden vagy éppen Kenyeriben történtek meg az itt lakókkal.
Rábakecskéd, Petőfi utcai "zsuppos" ház 1957-ben (köszönet a fotóért Németh Józsefnek Sopronba)
Az emberiség hiába vált egyre inkább felvilágosulttá az 1800-as évek után, sokaknak tudat alatt mégis megmaradtak az ősi babonás szokásaik; természetfeletti, olykor titokzatos erőktől való félelmeik vagy éppen a szellemvilágba való hitük. Sokáig fenntartották ezeket az érzéséket az öregek, hosszú téli esténként, a búbos kemence mellett elmondott meséi is. Ezek a mesélők úgy mondták el történeteiket, mintha velük vagy ismerőseikkel történtek volna meg. Pedig csak elődeiktől hallották azokat, és talán nem is hittek már bennük igazán. Az őket hallgató kisgyermekekben azonban babonás hiedelmeket ébresztettek fel a hallottak, aminek egy része, néhányukban felnőtt korukig is megmaradt. Így lettek aztán ők a következő nemzedék mesélői.
Mai történeteimet Imre Dezsőné (80 éves, Kecskédi lakos), Kromberger Sándorné (68 éves, Kecskédi lakos), Takács Kálmánné (72 éves, Kenyeri lakos), Novák Sándor (76 éves, Kecskédi lakos) és Novák Sándorné (74 éves, Kecskédi lakos) mesélték el egykor Horváth István plébánosnak, aki feljegyzései szerint, a történetek nagy részét magnetofon szalagra is rögzítette, az utókor számára, megőrzendő a mesélők hangját is. Sajnos a mai napig nem sikerült nyomára bukkannom egyetlen felvételnek sem. Ezúton kérem kedves olvasóimat, hogy aki bármilyen információval rendelkezik a felvételekkel kapcsolatban, az legyen szíves ossza meg velem. A mesélők hangja ugyan elveszett (talán nem végleg), de a papírra lejegyzett mesék megmaradtak, és a legérdekesebbeket mai bejegyzésemben megosztom mindenkivel. Az eredeti szövegeket - néhány helyen - igyekeztem a mai kor nyelvezetére átalakítani.
A gulyás meg az ördögök
Édesapámmal volt katona az a fiatalember, akiről most beszélek. A 18-as honvédeknél szolgáltak együtt. Csúnya fiatalember volt, nagyon csúnya. Édesapám mondta neki: - Hogy nézel ki, te ember?- Apám, ha maga tudná az én sorsomat, nem mondana semmit - felelte. Nekem ördögeim voltak. Csak nagy nehezen tudtam megszabadulni tőlük. Elmesélem.Egy kis uraságnak volt az apám a szomszédja. A gulyásával együtt őriztem, a gulyás azonban sohasem terelt. Míg én sokat futkostam a marháink után őrzés közben, ő csak hevert az árnyékban a fák alatt. Amikor aztán látta, hogy a marhái a "tilos" felé jártak, csak annyit mondott: "Dávid, terelj!" Ahogy kimondta, rögtön elfordultak az állatai a "tilostól", és mentek, amerre ő akarta. Én nagyon sokszor megirigyeltem a sorsát, hogy semmit sem mozdul, csak komótosan hever, és minden jól megy neki. Egyszer azt mondtam neki:- Mondd csak, hogyan tudod te ezt megcsinálni?- Jó pénzért téged is megtanítalak erre. Csak mindig azt mondd arra, amit én kérdezek tőled, hogy "Meg"!- Jól van, megcsinálom amit mondasz, meg egy "ötöst" (=fémpénz) is adok neked.- Az jó lesz. Hát csak figyelj! Csak azt mondd mindig, hogy "Meg"! Aztán hogy hiszed-e azt amit mondasz vagy nem hiszed, nekem mindegy.- Jó, csak beszélj már! - sürgettem.- Hát megtagadod-e Jézus Krisztust?Én bolond fejjel azt mondtam rá: "Meg."- Hát a Mindenszenteket?Erre is én esztelen azt mondtam, "meg hát".- Hát Szűz Máriát megtagadod-e?Akkor már észhez tértem, mert erre már azt mondtam: - Azt már nem!Mert azt már nem fogadtam meg. Azonban késő volt már. Az ördögök már belecsúsztak abba a dobozba, amit még az előbb adott a gulyás, én meg a zsebembe tettem. Az ördögök ezután hajszoltak éjjel-nappal úgy, hogy megállásom sem volt. Aludni nem tudtam, mert nyugtom nem volt sohasem. Az arcom olyan lett, mintha minden nap züllöttem volna. A lányok már szóba sem álltak velem, de más sem, annyira utáltak. A búcsúba se mehettem el, mindenki messziről kikerült. Hát végtére édesapám meg édesanyám annyira röstellette a dolgot, elhatározták, hogy valahogyan megszabadítanak engem az ördögöktől. Hordtak is mindenhova, ahova csak mondták nekik. A végén aztán, amikor semmi sem használt, szereztek egy embert Ősiben (=Veszprém megyei falu), aki majd megszabadít. El is vittek ide is. Az az ember, jó pénzért adott egy kis fúrót. Megmondta, hogy csináljak hozzá fából egy szeget. Aztán azt mondta, menjek el egy messzi helyre, a Czuha völgy felé. Ott van a patak partján egy irdatlan nagy szomorúfűzfa, abba fúrjak bele egy lyukat, aztán a "skatulát" (=dobozka) dugjam bele a lyukba és zárjam le a faszeggel. El is indultam oda, de egész úton azon "spekuláltam" (=gondolkodtam), hogyan fér bele a kis fúró után a kis lyukba a nagy "skatula". Aztán azt is mondta ám az ember, hogy ha beszegeztem a lyukat, akkor fussak ám onnan! Mert az ördögök úgy fognak ám sikongatni, hogy megsiketülök.Végre odaértem a fához, megfúrtam a lyukat és bement ám a "skatula". Aztán bevertem a faszeget, meg elfutottam. De odébb megálltam hallgatózni egy kicsit. Hát tényleg úgy sikongattak az ördögök, ahogyan "megjövendölték".Azóta az ördögök már nyugton hagynak, de az arcom az ilyen csúnya maradt.
Gulyás gyerek 1921-ben (forrás: Fortepan)
Juli néni a boszorkány
Kecskéden lakott egy Juli néni nevű öregasszony, akinek boszorkányos híre volt. Egyik nap Beledbe indult Juli néni. Persze gyalog, mert akkoriban úgy jártak az emberek. Mi meg a szomszéddal, mert annak volt lova, kocsival mentünk, de "egyes" lóval. Az úton elkerültük Juli nénit, de hát nem mondta neki a szomszéd, hogy üljön fel a szekérre. Alig mentünk egy darabot, megállt ám a ló, és nem ment tovább egy lépést sem. Hiába rángatta a szomszéd a gyeplőt, meg ütötte az ostorral a lovat, nem mozdult az semmit.Közben aztán utolért minket a Juli néni. Megállt mellettünk, eztán olyan gúnyosan nevetett rajtunk. Mi egyszerre tudtuk, hogy mi az oka annak, hogy nem húz a ló. Mivel mégis csak el akartunk érni Beledbe, a heti vásárra, kénytelenek voltunk kérlelni Juli nénit:- Juli néni kedves, hova tetszik menni?- Ahová ti szeretnétek - válaszolta.- Nem ülne fel a szekérre, hogy velünk jöhessen?- Hát az még lehetséges, ha akarom.- Üljön fel Juli néni, akkor talán ez a cudar dög is megindul.Akkor Juli néni oda ment a lóhoz, megsimogatta és megkerülte kétszer. Aztán felkapaszkodott a szekérre és azt mondta:- No, már mehetünk.És csodák csodája, azonnal megindult a ló és a szomszédnak még az ostort sem kellett elővennie Beledig.Persze hazafelé is hoztuk ám a Juli nénit, nehogy megint baj legyen.
A megátkozott esküvő
Úgy hetven-nyolcvan esztendővel ezelőtt történt ez a dolog. Az egyik asszonynak volt két fia. Az idősebbiket meg akarta házasítani. Azonban annak nem kellett az a menyasszony, akit az anyja választott ki neki. "Szereztek" neki Hőgyészben (=Kemeneshőgyész) egy másik lányt. El is mentek lánynézőbe. De az anyja nem, mert az még mindig mérgelődött, hogy nem sikerült, amit akart. Mondogatta is a szomszédoknak:- Megmutatom, hogy az a lány, nem lesz itt a házunknál asszony!A fiatalok azonban megtartották az eljegyzést és ki is tűzték az esküvő időpontját. Meg is esküdtek hamarosan, de a legény anyja még arra sem ment el. Mikor a násznép a lakodalomból hozta haza a fiatalasszonyt, és be akartak menni a Kis utcában levő szülői házba, a lovak a kapu előtt megbokrosodtak. Hiába fogták meg a lovak gyeplőszárát, meg csitították azokat, nem lehetett bevezetni őket. Bizony nem ment a dolog. Mit volt mit tenni? Visszatolták a kapuból a szekeret, amivel jöttek, és átmentek vele a szomszéd ház udvarára. Oda meg szelíden bementek a lovak a fiatalasszonnyal együtt. Erre az ifjú férj is "megbokrosodott". Leugrott a szekérről a felesége mellől, és be se ment a szülői házba, hanem elment a kocsmába. Akkor ezen mindenki "megütődött" (=megbotránkozott), és utána mentek a kocsmába, hogy megkérdezzék.- Miért mentél el? Mi dolog az, hogy még a szekéren otthagytad az asszonyodat? - kérdezgették.Ezalatt a szegény, ifjú asszony ott ült még a szekéren a rokonaival, és az a gonosz anya még át sem ment a szomszédba, hogy behívja őket. A "megbokrosodott" fiatal férj, teli pálinkával azt mondta:- Nekem nem kell, vigyék vissza!És tovább ivott, hiába akarták jó útra téríteni. Mindenki agyon volt rémülve, mert hát ilyesmi még nem történt Kenyeriben. Alig merték megmondani az ifjú asszony hozzátartozóinak, akik még ott ültek meg álltak a szekér mellett.Közben estefelé lett az idő. Mit lehetett tenni? A szegény asszony meg a rokonai felültek a szekerekre és hazamentek. Az ifjú férj, meg egy álló hétig haza sem ment a kocsmából. Közben a boszorkány anyát az egész falu szidta-átkozta azért, amit csinált. Mert hát ő "bolondította meg" a lovakat is meg a fiát is. Később maga is belátta, hogy mi lesz a fiából, ha mindig a kocsmában ül. Muszáj volt az asszonynak helyrehozni, amit csinált. Meg is tette. Elment a kocsmába a fia után és azt mondta neki: - Csak menj el érte, mert most már ő a te feleséged! Én is szívesen látom, ha eljön.Hát a fia el is ment a feleségéért és elhozta Kenyeribe. Azonban az anyja házába nem mentek lakni, hanem az akkor épült vasúthoz beállt pályaőrnek, és kint laktak az őrházban. Szépen is éltek, és semmi bajuk nem lett ezután. De minden kutyaság, a vénasszony anyának dolga volt!
Ünneplőben a szekéren 1939 (forrás: Fortepan)
Zámbó Nani, a boszorkány
Öreganyám mesélte, hogy a kecskédi faluban volt egy ház, ahol a tehén nem adott tejet. Gondolkoztak sokat azon, vajon mit kellene tenni? Megkérdeztek másokat is. Aztán valaki kitalálta, hogy el kellene menni Pápocra, egy bizonyos öreg bácsihoz. Az majd segít a bajon. A nevét már nem tudom, pedig biztosan mondta az öreganyám. El is hívták, el is jött. Megmutatták neki a tehenet. Nem jött annak a tőgyéből egy csepp tej sem. Pedig úgy tele volt az tejjel, hogy egészen fájdította, amikor hozzányúltak. Ezért azt mondta az öreg pápoci ember:- Akárhogyan is, csak valami pici tejet "nyomorgassanak" ki tőle!Mikor aztán nagy nehezen kifejtek egy pár csepp tejet, pedig úgy rugódozott szegény pára, azt mondta az öreg:- Most öntsék a kapusarokba! Aztán verjék a tejet tüskés vesszővel! - Addig ne hagyják abba, amíg az a boszorkány el nem jön, aki megrontotta a tehenet!Verték is ám a férfiak meg a gyerekek a tejet, csak úgy "gurult a víz a homlokukról" annyit ütötték. Egyszer csak a kapuban megjelenik a Zámbó Nani néni, kezében egy szakajtóval (=kis méretű, fületlen kosár).- Egy kis korpát adjatok a malacaimnak! - Ehe, megjött a boszorkány - mondta az egyik ember, mert hát a pápoci öreg előre megmondta, hogy korpát fog kérni a boszorkány a malacainak.- Minek veritek édes lelkeim azt a tejet?- Miért? Mert megrontotta a tehenünket, nem adja le a tejet.- Jaj, ne verjétek édes galambom, mert minden ütés az én hátamban van!- Ugye mégis maga a boszorkány!- Csak hagyjátok már abba! Menjetek be és a tehén leadja a tejet!Bement az egész ház. Hát a tehén csak adta a tejet. De úgy ám, hogy csak új folyt a teje.De a tej nem lehetett a háziaké, hanem el kellett vinni Pápocra annak az öreg bácsinak, meg még "egyet-mást" is mellé. Attól féltek a háziak, hogy ha hálátlanok lesznek, akkor a bácsi fogja megrontani a tehenet.Aztán Nani néninek is adtak azért korpát. Nem is lett több baj a tehénnel. De mindenhol adtak ezután a Zámbó Nani néninek korpát, hogy ilyen bajt ne csináljon. Féltek tőle, hogy úgy járnak, mint itt.
Az előző történetekben valamelyest hittek azok, akik elmesélték őket, de most következzen két olyan "mese", ahol inkább kigúnyolták azokat, akik babonások és hisznek a különféle bűbájokban.
A "rúgós" tehén
Most olyat akarok elmesélni, amikor megtréfálták azt, aki hisz a boszorkányságban meg a bűbájosságban. Valaki vett egy tehenet a Pápoci vásárban. Amikor megvolt a vásár, azt kérdezi a vevő:- Na barátom, én most magától megvettem ezt a tehenet, és ki is fizettem az árát. Most már megmondhatja bátran, ha valami hibája van ennek az állatnak. Az eladó erre nagyot nevet és azt mondta:- Nincs ennek az állatnak semmi más hibája, csak nagyon rúgós, hogy ha fejik. Máskülönben szelíd, mint a szopós bárány. Sokszor felrúgta már az asszonyt otthon fejés közben. Feküdt is bele. Meg a tej is elfolyt. Ezért is adom el.A vevő csóválja a fejét:- No, az nem is olyan nagy baj! Én tudom a módját, hogyan lehet leszoktatni a rúgásról. - Hisz maga a boszorkányságban?Az eladó kicsit körülnézve, halkan feleli:- Hát egy kicsit hiszek benne.A vevő mosolyogva azt mondja:- No, akkor jól figyeljen ide, hogy megtanulja mit kell ilyenkor csinálni! Álljon maga túlról a tehén mellé, és én meg innen. Aztán a tehén vételárát háromszor átadjuk egymásnak a tehén hasa alatt úgy, hogy megdörzsöljük vele egy kicsit a szőrét. Aztán olyan kezes lesz, hogy no.Meg is kezdték már az átadogatást. Amikor az eladó harmadszor is átadta a vevőnek a vételárat, és tartotta a kezét a tehén hasa alatt, hogy visszavegye a pénzt, a vevő szépen a zsebébe gyűrte a pénzt, és azt mondta:- Nézze barátom, ha a maga tehene ilyen rúgós, akkor az nem fogja az én asszonyomat megrúgni, sem engem. Isten áldja, csak vigye haza!Ez a történet a fülem hallatára történt meg Pápocon, amikor körülálltuk a tehenet, és néztük nevetve, hogy mit csinálnak a pénzzel.
Kecskéd térképe az 1850-es évek környékén
A csöngei Ludvérc
Ez meg velem történt meg, úgy 914 körül. Akkor gulyás gyerek voltam Csöngén. Gazdáimnak volt három idősebb legénye meg egy öregebb leánya. Ijesztgetni akartak, ezért reggel mindig azt kérdezték, nem láttam-e éjjel a ludvércet (=lidérc, kísértet) az udvaron, mert az szokott éjjel a kertek alatt járni, hogy kísértsen. Mondtam nekik, hogy nem. Ez igaz is volt, mert nem féltem. Édesanyám jól megtanított arra, hogy ludvércek nincsenek. Hát ez egyik éjjel arra ébredtem, hogy egy fehérbe öltözött alak ment el a holdfényben az istálló ajtaja előtt, mert ott aludtam. Aztán ahogyan figyeltem, még visszafelé is elment. De a kutya nem ugatott. Reggel megint kérdezték:- Nem láttad éjjel a ludvércet, pedig erre járt?Mondtam nekik, hogy nem.Aztán azt kérdezték:- Hát nem féltél az éjjel?Mondtam nekik:- Nem én. Mitől féltem volna, mikor ludvérc nincs. Azt mondta otthon is az édesanyám.Nagyot nevettek rajtam és azt mondották:- Csak várj! Majd meglátod, hogy van-e!Hát a következő éjszaka megint ott ment el a fehér alak. Aztán az istálló előtt megállt, és "bebökködött" az istállóba egy hosszú rúddal, aminek a végén valamilyen fehérség volt. Erre már megsokalltam a dolgot, nem voltam rest, leugrottam a priccsről (=egyszerű fekhely), amelyiken aludtam. Aztán az odakészített ostorral kiugrottam az istállóból, és jól a nyaka köré vertem annak a szellemnek úgy, hogy visítani kezdett, meg elfutott, mert bizony még a lepedőt is lehúztam volna róla.De a kutya most sem ugatott. Ezért aztán, no meg szellem visító hangjából is úgy gondoltam, hogy a gazda öregebb leánya lehetett.Reggel azután megint kérdezték:- Az éjjel sem volt dolgod a ludvérccel? Nem láttad?Azt mondtam nekik nagy büszkén:- De láttam. De a csöngei ludvérc csak olyan, amelyiknek a nyaka köré lehet suhintani és akkor visítozik.Erre már nem szóltak semmit.Hát ilyenek a ludvércek mindig máshol is.
Bőczén Pálné, Nani néni egykori cselédlakása Csöngén az 1960-as években
Pörneczi Tamás, 2019 március
Források: Horváth István egykori plébános kéziratai; Gaál Dezsőné - Sorserózió; Fortepan; digitális fotóarchívumom
