Ma egy 1964 őszi estéjén történt, igaz történetet szeretnék megosztani olvasóimmal. Ki tudja mi lett volna velem, enélkül az apró epizód nélkül...
Az akkor tizenöt éves lány, morcosan csukta be az ajtót maga mögött.
- Hát veled meg mi történt, lányom? - kérdezte az édesapja.- Én többet nem megyek el énekkarra! - válaszolta a lány.
- Aztán miért nem? – emelte rá tekintetét az apja.
- Mert nem! – dacoskodott a lány.
- Na, mondjad már mi történt! Bántottak? - kérdezte apja ezúttal szelídebben.
- Van ott egy fekete hajú fiú, aki mindig engem néz! Én többet nem megyek oda!
- Aha! - mondta az apja komoly arcot erőltetve magára, de látszott, hogy a bajsza alatt mosolyra húzódott a szája.
Az udvaron a kutya ebben a pillanatban ugatni kezdett, azzal az ismerős ugatással, mint amikor régi ismerős érkezik a házba. Néhány pillanat múlva nyílt is az ajtó: a falu ifjú énektanára lépett be rajta, ahogy szinte minden hétköznapon, kezében a tejeskannával.
- Jó estét Jóska bátyám, szervusz Irma! Megjöttem a tejért - köszönt vidáman Ferenc kettejüknek.
- Feri bácsi! Én nem megyek holnap énekkarra! - perdült Irma a belépő elé.
- Aztán mondd csak, miért nem?
- Nem megyek, mert nem akarok!
- Mondd meg miért!
- Nem mondom el! - ült le az egyik székbe Irma.
- Jóska bátyám, mi van ezzel a lánnyal? - kérdezte a tanár.
- Tudod Ferenc, van ott egy fekete hajú legény, aki mindig csak őt nézi, hát ezért akar itthon maradni.
- Te tudod melyik az a gyerek? - kérdezett vissza az apa.
- A Pörneczi Nori!
Az apa mosolyogva fordult a széken kuporgó lányához.
- Szegény Endrének a fia, attól félsz te?
- Na gyere Ferenc! Menjünk és töltsük meg azt a tejeskannát!
A két férfi, mosolyogva az előbbi beszélgetésen, kilépett az udvarra, és az istálló felé vették útjukat. Irma egyedül maradt a konyhában, és nagyon is jól hallotta, hogy a távozók róla beszélgetnek.
Aztán mégis elment arra az énekkarra, nem csak másnap, hanem később is. Aztán már nem bánta, ha ott volt az a fekete hajú fiatalember, aki három év múlva megkérte a kezét, akivel 1967. november 25-én összeházasodtak.
Az idő homokjából éppen ötven év pergett le azóta, a fekete haj is őszre változott már. De szombaton újra eljönnek a templomba, és újra ott állnak egymás mellett ötven év után is, ahogy akkor ígérték: jóban és rosszban. A jó Isten adjon nekik még sok-sok szép és boldog évet, egymás és családjuk társaságában!
Kedves Szüleim! Boldog Ötvenedik Házassági Évfordulót Kívánok Nektek!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.