Kenyeri - Pillanatok egy falu életéből

Bizony nagyon nehéz elfogultság nélkül ezt a bejegyzést megírnom, hiszen nagyobbik leányom, feleségem, jómagam, édesapám, sőt dédapám is citerát pengetők vagyunk. Az elmúlt héten lezajlott, 3. Kenyeri Citerás Találkozó apropóján, szeretném néhány fotón feleleveníteni a citerának és a Kenyeri citerásoknak a múltját és jelenét. 

Az ostffyasszonyfai citerazenekar és népdalkör, jobb szélén Németh János bácsival 1970-es évek vége

A citera elnevezés a görög "kithara" hangszer nevéből származik, ami egy Görögországban őshonos lantféle. Ennek a hangszernek az alakja egyenes vagy hajlított ládához hasonló, 15-20 húrral, akár csak a későbbi citeráknál. A citera elnevezés sokáig nem csak egyetlen hangszert jelentett, hanem olyan hangszerek csoportját, amelyiken több húr is található, amit kézzel pendítettek meg.

A citerához hasonló hangszereket a világ minden táján találhatunk Kínától Borneóig, Japántól Nigériáig, Norvégiától Törökországig. Már időszámításunk előtt megjelent az úgynevezett "hasábcitera" ősi formája Ázsiában, ami aztán időszámításunk kezdetekor elterjedt Európában is. Mai alakja, számtalan átalakulás után az 1650-es években alakult ki. A következő 100 évben lényegében a zenészek maguknak "barkácsoltak" citerákat, míg az 1770-es évekre kialakult céhek közül egész dinasztiák szakosodtak citerakészítésre. A nyugati fejlődéssel együtt, az Oszták-Magyar Monarchia alatt terjedt el hazánkban is a "parasztcitera". A citerákra 1838-ban került először "fogólap". Érdekesség, hogy az általam is használt bőgő és basszus citerákat 1930-ban készítettek először Németországban.

Kenyeri citerások a Kenyeri Művelődési ház hajdani színpadán, 1980-as évek vége

Magyarországon, ha a citera hangszerről hallunk, akkor egy nehezen leküzdhető előítélettel találjuk magunkat szemben, amit Kodály Zoltán szavainak köszönhetünk: "a szegények hangszere", mondta többször is. Valóban "primitív hangszernek" tűnt hosszú ideig, mert a játéktechnika annak mutatta. Sajnos sokan voltak és vannak olyanok, akik a népdalt, népzenét, népi hangszereket nem becsülik, hiszen "mégiscsak paraszti" dolgok, nem olyanok, amit igazi tudós emberek alkottak. Ilyen előítélettel szemben nagyon nehéz volt a fejlődés. 1945 előtt, a falusi lakosság mulatságainak kiszolgáló hangszere volt, semmi több. Az, hogy valaki citeraestet adjon, vagy csak úgy citerát hallgasson gyakorlatilag nem létezett, ahogyan citerazenekarok sem voltak.

Kenyeri citerások fellépése Körmenden, 1980-as évek

Kenyeriben a citerást pénzért felfogadták egy-egy mulatságba, aki reggelig muzsikált. Nem a játéktudása volt a lényeges, csak annyi, hogy ritmust adjon a táncokhoz és dalokhoz. Sok húr, jó keményen verve, hogy a legtávolabbi sarokban is hallják a táncosok, hogy mi szól: csárdás, tangó vagy éppen keringő. Ne csodálkozzon egyik olvasóm sem, mert naivság lenne azt gondolni, hogy a régi citerások kizárólag népdalokat játszottak, hiszen abban az időben azt sem tudták, hogy mi a népdal. Azt csak a mai citerásoktól várják el "hagyományőrzés" felszólítással a népzenei szakemberek, hogy népdalokat játsszanak, de úgy ám, ahogy a régiek. Pedig egykoron csak egy célt szolgált a citera: a mulattatást! Semelyik hangszer nem vetekedhetett a falusi mulatságokon a citerával, még a cigányzene sem, mert az sokkal drágábba került. 

Nagyapám citerát és tamburát is készített egykoron. A fotón barátaival látható a kenyeri Kozenski kocsma udvarán, kezében saját készítésű tamburájával (1930-40 évek)

A II. Világháború után a magnók, rádiók, lemezjátszók korszakában eltűntek a jó hangulatú bálok, és vele együtt a citera is elveszítette a mulatságok hangszerének szerepét. 1960-as évek közepén újra felbukkantak a citerák és a citerások, akik eddig magányosan, csak odahaza vették elő hangszereiket. Szinte percek alatt születtek "zenekarnak" mondott csoportok, akik már nem akartak báli muzsikusok lenni, sokkal inkább színpadon produkálni magukat. Már nem a ritmus volt az első, hanem a dalok dallama, már nem volt elég találomra felhangolni a citerát. A gyors dallamokhoz már nem igazán volt használható a libatoll pengető vagy a nyomófa. Valami mást kellett kitalálni. A magyar ember pedig tudjuk, hogy találékony, így mielőtt a hivatalos népzenei világ észrevette volna, 1971-ben, az Országos Filharmónia kiadta az első citeraművészi engedélyt Pribojszky Mátyás részére. A citera tehát "hivatalosan" is bekerült azok közé a hangszerek közé, amelyektől elvárható a művészi teljesítmény.

Pribojszky Mátyás, az első hivatalosan elismert citeraművész. 1983-ban legügyesebb tiszakécskei tanítványaiból alakult meg a máig működő Tisza ’83 citerazenekar.

A hetvenes évek elején Kenyeriben még nem létezett citerazenekar, csupán néhány olyan ember volt a faluban, akinek volt citerája és tudott rajta játszani is. Az egyikőjük, Németh János bácsi, jó barátságban volt az ostffyasszonyfai Gregorich Feri bácsival, aki 1976-ban citerazenekart alapított. Eleinte oda járt át János bácsi is feleségével, majd 1977-ben, idősebb citerásokból megalakította az önálló Kenyeri citerazenekart. "Számomra legkedvesebbek a csütörtök esték, ekkor próbál a Citerazenekar, ami már az én működésem idején alakult. Öt-hat nagyon lelkes öreg bácsi alkotja az együttes magvát. A próbáknak rendszerint közönsége is kerül, több idős ember felkerekedik ilyenkor. Eljönnek, hallgatják a muzsikát, aztán maguk is bekapcsolódnak énekszóval, és végül jókedvű éneklés kerekedik" - idézte fel Kiss Matild a próbák hangulatát az 1977. július 26-i Vas Népe cikkében. Két éven át működött a zenekar, aztán néhányan meghaltak a zenekarból, János bácsi pedig lassacskán magára maradt. A citerazenekar ügyét azonban nem akarta feladni. Úgy gondolta, hogy ezúttal nem a maga korosztályában, hanem a fiatalok között talál maga mellé társakat.

János bácsi a dalos lányokkal, akiknek akkor még nem szabadott citerázniuk 1980-as évek 

1980-as évek elején végül sikerrel járt, és vezetésével megalakult a gyerek citerazenekar. A helyi ÁFÉSZ jóvoltából 13 db citerához jutott a zenekar, amit Tuka Zsiga bácsitól, a híres hangszerkészítő mestertől szereztek be, aki vonattal hozta el a hangszereket Tószegről Celldömölkig. A kis citerások hamar megtanultak a hangszereken játszani, és a TSZ által rendelkezésre bocsájtott autóbusszal, többek között Körmenden, Csipkereken, Magasiban és Alsóságon is sikeresen szerepeltek.

A Kenyeri Rábamenti Citerazenekar néhány oklevele az 1980-as évekből

Ahogy a ma is működő, Kenyeri Rábamenti Citerazenekar középkorú tagjai, úgy én is tanítványa voltam egy darabig János bácsinak. Eleinte a lányok "csak dalos" szerepet kaphattak a zenekarban, bármennyire is szerettek volna, nem állhattak a citerák mögé. Aztán az 1980-as végén megtört a jég és néhány lány is helyet kapott a citerások között. A zenekar összetétele, az első néhány év állandósága után, folyamatos változásban volt. Falunkból a városokba járó középiskolások folyamatosan lemorzsolódtak, helyettük a felső tagozatosok közül pedig új citerások csatlakoztak a citerazenekarból és dalosokból álló csapathoz. János bácsi halála, egyben a citerazenekar végét is jelentette Kenyeriben. Az 1990-es években még felbukkant egy-egy citerával kísért dallam Kenyeri ünnepein, amit az egykori zenekar néhány tagja adott elő, aztán teljesen eltűnt a citeraszó Kenyeriből. 

Kenyeri citerások a Kemenesmagasi Művelődési ház színpadán 1980-as évek (Kiss Matild fotója, köszönet érte)

2013 őszén indult kezdeményezésre, közel negyven olyan egykori citerás és dalos gyűlt össze, akik vállalták, hogy egyetlen előadás erejéig újra összeállnak, és a gyerek citerazenekarban tanult dalok közül előadnak egy csokorra valót. Közel 25 év hallgatás után újra citeraszótól lett hangos Kenyeri. Az egyszeri előadás sikere után, természetesen újabb és újabb felkérések következtek, a régi nevét megtartó Kenyeri Rábamenti Citerazenekar számára, ami azóta is töretlenül folytatódik. A saját gondjaikkal is küzdő tagok ma is féltő szeretettel ápolják, őrzik a maguk művészetét, és ha kell nem sajnálják rááldozni szabadidejüket és saját pénzüket sem.

A Kenyeri Rábamenti Citerazenekar 2017 szeptemberében

Miként fognak utódaink citerázni száz év múlva? Nem tudom. Milyen lesz a jövő citerája? Nem tudom. De bizonyos, hogy ükunokáink népdalokat is fognak majd játszani citeráikon. Ilyenkor talán elégedett mosollyal emlékeznek majd vissza ránk, a ma citerásaira.

Források: édesapám elbeszélései, korabeli újságcikkek, Molnár Imre: Citeráról mindenkinek